Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mi történik, ha a gyerek, a romániai magyar gyerek mint általános és speciális alany magyarul tanul a múltról? Nem az indiánok történelmét, nem a németek birodalmi nagyságát vagy bukását, feltámadását biflázza, hanem a puszta, sima, egyszerű erdélyi voltról-történetről áll előtte tankönyv, tanár, iskola, alkalom és kötelesség. Tanul róla. Tanulna magyarul, azon a nyelven, amelyen a történtek, tények, események nagyobbára megtörténtek.
Legbiztosabb feleletünk: azonosulni próbál a múlttal, alakjaival, uram bocsá’ még példaképet (képeket) is választ. Vagy legalábbis rácsodálkozik, kiszemel belőle valamilyen tanulságot, melyet majd történetalakító korában, felnőttként haszonnal hasznosít. Ez ugyanis az ókor óta visszatérő közhely: a történelmet azért kell ismerni, hogy a múlt csapdáit, holtbiztos kudarcait, ingoványait, bukáshelyzeteit elkerülhessük. (Persze, csak ha hiszünk az önsorsrontás, -javítás lehetőségében és a szabadakaratban.)
Ha meg nem az anyanyelvén ismerkedik erdélyi történeti hazájának múltjával, hanem az államnyelv kívánalmaihoz igazodó oktatás és államszempontok szerinti kisebbségi helyzet foglyaként, akkor két út áll előtte. Vagy elhiszi, amit ott neki objektíve szubjektíven tálalnak, vagy nem hiszi el. És ha elég értelmes és érzelmes, keresve kutatja a rá vonatkozó adatokat, tudnivalókat, megpróbálja nemzetiségét, etnobotanikai (ritka növény vagy ritkuló növényegyed) sajátosságait felkeresni. S ha nem találja, akkor máshoz, másfelé fordul.
Ne higgye Anghelescu egykori rossz emlékű oktatásügyi miniszter és főszadista kései hajbókonca, hogy olyan könnyű az asszimiláció, az elnemzetlenítés, az integráció, modernizáció – teljesen gánc egál, hogy minek nevezi a szakirodalom a behódítást, bedarálást.
Ugyanis, ha a gyerek – az értelmes, érzelmes, a gondolkodó, érzékeny, a magyar dolgok iránt fogékonnyá nevelt ifjú egyed – nem kapja meg a számára vitális információt önazonosságához, akkor nem nyeli le boldog/egykedvű megadással a hivatalos rizsát. Nem azonnal és nem feltétel nélkül.
Szerencsére az információ hatalmas tárháza áll rendelkezésére. Megkérdi apját, anyját, nagyapját, rokonságát. Minden családban akad egy-egy aktívmagyar, akinek nem közömbös, hogy honnan jön s hová tart. Hogy hová küldik, azt régen tudja.
Aztán az internetről se feledkezzünk meg, ha már nem tér be a könyvtárba, mert úgy hiszi, hogy ott csak hivatalos irományokat bocsátanak rendelkezésére fiatal korára való különös elfogultsággal a jóságos bibliobogarak. Elmegy a haverekhez, akiknek még van saját könyvtáruk, és az ősök beszerezték az átkosban életük és személyes szabadságuk kockázatával a megfelelő könyveket, aztán az utóbbi húsz év alatt a hazai kiadásoktól sem sajnálták a pénzt. Vagy találkozhat egy régi tanárával, akivel szemben egyszer csak megmagyarázhatatlan és irracionális bizalmat érez, elmondja, hogy egy olyan könyvet keres, amiben benne van az egész történelem, ami velünk történt – ellenünk és általunk.
Ha tehát a minisztérium vagy pártkóbor képviselőcskék úgy gondolják, hogy a történelem magyarul ártalmas, akkor nem tévednek. Határozottan árt a birodalmi hódoltatásnak. A szellemi gyarmatosításnak.
És végül az ember elolvassa Áprily Lajos irisórai szarvas-példázatát és megérti, miért nem jelenhetett meg az erdélyi kiadásokban hosszú ideig ez a vers.
Már aki még olvas magyar verset (is egyáltalán).