A mai karácsony belső fénye
Karácsony ma már egyszerre csend és lüktetés, meghittség és rohanás. A fények minden ablakban ott ragyognak, mégis mintha mindannyian ugyanazt a kérdést hordoznánk: mitől lesz valódi ez az ünnep? A találkozások pillanatai sokszor ritkák, de annál értékesebbek. Ebben a különös kettősségben keressük újra és újra a karácsony lényegét, azt a csendes örömöt, amely megérinti a szívet, és emlékeztet arra, hogy a fény nem a díszekben, hanem egymásban gyúl ki. Kérdéseinkre Veress László (fotón) teológus, református lelkész válaszol.
– Tiszteletes úr, milyen lett a mai karácsony lelke? Kezdjük ezzel a kérdéssel a beszélgetésünket.
– Karácsony lelke, lényege a szeretet, a béke, a közösség, az összetartozás. De ez nem emberi erőfeszítés eredményeként valósul meg. Ha csak a magunk erejét, szívét adjuk bele, a karácsonyunk olyan lesz, mint a szívünk: ideges és feszült. Karácsony nem azért van, mert mi akarjuk, hanem azért, mert Isten emberré lett, mert a szeretet a földre született.
Az az érzésem azonban, hogy a karácsony lelke, a karácsony szíve sok ember számára valahol elveszett. Milliók ünneplik a karácsonyt úgy, hogy fogalmuk sincs, mit és miért ünnepelnek egyáltalán. Egyre többen vannak olyanok is, akiknek már a régi, így-úgy őrzött szokások sem kellenek. Új szokások vannak kialakulóban.
„...Istennek legyen hála, vannak még igazi őrzők...”
Éppen a közelmúltban jelent meg megyei napilapunkban egy interjú egy helyi utazási iroda vezetőjével, aki elmondta, hogy évről évre ugrásszerűen nő azok száma, akik a karácsonyi-szilveszteri időszakot valahol egy távoli egzotikus vidéken töltik. Persze, ott is van csillogó-villogó fenyőfa, vagy valami fenyőfautánzat; van „dzsingle bells”, és van „lászt kriszmösz” is, de már csak mint valami ravasz marketingfogás.
Társadalmunk egyre inkább hasonlít ahhoz a múlt század hatvanas éveiben felfedezett, elszigetelten élő afrikai törzshöz, amely anélkül, hogy tudta volna, egy több ezer éves ősi egyiptomi vallás rítusait őrizte és gyakorolta. Fogalmuk sem volt, hogy mit jelentenek a szavak és a mozdulatok, csak átadták őket nemzedékről nemzedékre.
De Istennek legyen hála, vannak még igazi őrzők, akik nem szégyellik újra és újra belesugározni a világba: a karácsonyt azért ünnepeljük, mert megszületett a Megváltó. És biztos vagyok benne, hogy mindig is lesznek, akik tudni fogják, hogy mi a karácsony igazi lényege.
– A karácsony a csend ünnepe maradt, vagy inkább a rohanásé?
– Ne szépítsük: a karácsony és a karácsonyt megelőző időszak inkább a rohanásé, mintsem a csendé és nyugalomé. Látjuk, mi folyik itt a mi városunkban is. Rohan, rohan a sok-sok ember. Akik mást is átéltek, azokban sokszor ébred nosztalgia a régi, békés, csendes karácsonyok iránt. Amilyennek azt réges-rég, gyermekkorukban élték meg.
De vajon nem inkább az emlékeink szépülnek meg csupán? A mai rohanás gyökerei már évtizedekkel korábban ott voltak a karácsonyt megelőző időszakban. A múlt rendszerben a karácsony nem volt ünnepnap, a szüleim karácsony estéjén és december 31-én is dolgoztak. Az ’50-es, ’60-as és ’70-es években is volt elég lótás-futás.
Erről tanúskodik sok-sok igehirdetés abból az időből, ami éppen ezt a rohanást kárhoztatja. Még többet mondok: közismert karácsonyi versében, Ady Endre már 1898 karácsonyán a régi, szép, békés, szeretetteljes karácsonyokat siratta. Sőt! Az a bizonyos első karácsony sem volt egy békés ünnepnap, hanem egy nagyon is forgalmas hétköznap volt.
„...ez a világ szorult rá leginkább a megváltásra...”
Tele volt a világ feszültséggel: a római császár népszámlálást rendelt el, így hatalmas embertömegek kényszerültek elindulni otthonról, hogy a származásuk szerinti helyen nyilvántartásba vegyék őket. Szörnyű próbatétel és megaláztatás volt ez számos ember, különösen az idősek és nők számára. Harag és gyűlölet vibrált a levegőben. A tehetetlen dühtől ökölbe szorultak a férfikezek. Ennek aztán rendszerint a legkevésbé hibásak itták meg a levét: asszonyok, feleségek és gyerekek. A keresztutaknál és városokban római katonák ellenőrizték az arra jövő-menő embereket: a zelotákat, a kor rettegett terroristáit próbálták kiszűrni az egymás sarkára taposó, hömpölygő sokaságból. És amikor végre elérkezett az este, igen sokan lehettek, akik mérgüket és keserűségüket nagy mennyiségű alkoholba fojtották.
Persze, voltak akkor is olyanok, akik éppen ebből a nyüzsgésből szereztek hasznot. A vendégfogadók tulajdonosai számára bombaüzletet jelentett a sok szálláskereső. Áron felül adhatták ki szobáikat, és elkeltek még a lapos házfedelek is. Az utcai árusok se panaszkodhattak: csecsebecsék és emléktárgyak ezreit adhatták el a kényszerű turistáknak. Ebbe a világba született bele Jézus. Azért pontosan ebbe a világba, mert ez a világ szorult rá leginkább a megváltásra. És ha valaki érdekes párhuzamokat vél felfedezni az akkori világ és a mai között, az azt is érezheti, hogy ez a mai világ is megváltásra sóvárog, és Megváltóra van szüksége.
Ebbe a világba jön, ahol a harag, a feszültség, a keserűség, az indulat uralkodik. Ebbe a világba jön, ahol számos európai nagyvárosban a hagyományos karácsonyi vásárokat csak szigorú biztonsági intézkedések mellett lehet megtartani, ahol hatalmas, ajándéknak álcázott betonblokkokkal kell elejét venni az esetleges terrortámadásoknak. Jézus nem azért jön, hogy néhány negédes hangulatú órácskát szerezzen nekünk, hanem azért, hogy jelen legyen a mi világunkban, a mi mindennapjainkban. Hogy általa éljünk.
– Mire vágyik ma igazán az ember karácsonykor: csendre, találkozásra, vagy csak egy kis megkönnyebbülésre?
– Tudatosan nem mondtam az imént, hogy „mindenki” rohan, mert ez túlzás lenne, még akkor is, ha valóban úgy tűnik, hogy mindenki az utakon, az utcákon van. Nem rohan éppen mindenki: vannak még, akik valóban csendben ünnepelnek. Fájóbb azonban, hogy sok-sok ember van ilyenkor egyedül, aki nem megy sehova. Templomba sem. És sokan vannak, akikhez nem is érkezik senki, egyedül töltik a karácsonyt.
De akárhogyan is telnek ezek napok, nagy-nagy vágyakozás, sóvárgás van az emberi szívekben. Sok mindenre vágyunk: egy kis kikapcsolódásra. Arra, hogy találkozzunk szeretteinkkel, rég nem látott családtagokkal. Van, aki semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy nyugalma legyen.
Röviden: mindenki valami másra vágyik a hétköznapok őrléséhez képest. Valójában Istenre vágyódik az ember. Fel kell újra fedezni a karácsonyt! Nem kell sok ezer euróért elutazni Betlehembe, hogy a karácsony misztériumát átéljük. A karácsonyi istentisztelet, szentmise egy lélekben való utazás Betlehembe. Karácsony ott van, ott lesz, ahol időt tudunk fordítani az elcsendesedésre, a megszületett Jézusra.
Ez azt is jelenti, hogy karácsony nem dátumhoz kötött ünnep. Karácsony ott van, és akkor van, amikor egy emberi szívben megszületik a Megváltó.
– Milyen súlya van ma az ajándéknak? Az ajándék a szeretet jele maradt, vagy inkább a teljesítmény kényszere?
– A karácsony ünnepéhez hozzátartozik az ajándékozás. Már hetekkel az ünnepnapok előtt tömegek járják az áruházakat, nézik a polcokat, kirakatokat és azon töprengenek, hogy mit vegyenek, mit ajándékozzanak szeretteiknek. Nem kevesen vannak olyanok sem, akik ezt a kérdést valamelyik európai nagyváros adventi vásárán teszik fel maguknak.
Vannak, akik nem mozdulnak ki otthonról, hanem a világhálót böngészve teszik fel ugyanazt a kérdést: jaj, mit vegyek? Jaj, mit adjak? Bizony az ajándékozás örömébe olykor szorongás is vegyül: vajon elég értékes? Tetszeni fog neki? Elégedett lesz? Előfordul az is, hogy versenyt csinál valaki az ajándékozásból. Egy fiatalasszony így zokogott: Hogy megalázott a férjem! Sokkal drágább ajándékot vásárolt nekem, mint amit én tudtam neki vásárolni!
„...a karácsony szíve a szeretet...”
Ennél már csak két rosszabb dolog van: az egyik, amikor rég megunt kacatunkat ajándékozzuk valakinek, és elvárjuk, hogy végtelen hálát mutasson érte. És micsoda tragikomikus dolog az, amikor az ünnepek után megindul a megajándékozottak tömege a boltokba, hogy becseréljék az ajándékba kapott holmit valami olyanra, ami valóban tetszik és jó nekik. Talán egyre kevesebben tudják, de a karácsonyi ajándékozás alapja az, hogy Isten ajándékozott meg bennünket: kivette a szívét, és beletette a betlehemi jászolbölcsőbe. Ezért mondjuk: a karácsony szíve a szeretet. A legtöbb, a legnagyobb, amit ajándékozhatunk, az maga Jézus.
– „Elég” lehet-e egy kézzel írt üzenet, vagy a fogyasztói világ ezt már kevésnek tartja?
– Régebben, de még nem is olyan régen, hozzátartozott a karácsonyi szokásokhoz, hogy már jóval az ünnepnapok előtt listát készítettük arról, hogy kinek kell, kinek illik egy-egy karácsonyi üdvözlőlapot küldeni.
Aztán mindenféle karácsonyi üdvözlőlapot válogattunk és vásároltuk; voltak, akik saját kezűleg készítették el egyedi üdvözlőlapjukat. Ezekre szép, gyöngybetűkkel néhány soros köszöntő szöveget írtunk. Mekkora öröm volt, amikor postaládánkba naponta érkeztek a szebbnél-szebb karácsonyi üdvözletek! Jó volt átélni, hogy valaki gondolt ránk! Igen, sokan lehettek, és sokan voltak akkor is, akik hiába várták a karácsonyi üdvözleteket, senki nem írt nekik soha. Rowan Atkinson keserédes karácsonyi filmje egy olyan magányos embert mutat be, aki a csillogó-villogó nagyáruházban csetlik-botlik, ajándékot keres, tucatnyi karácsonyi üdvözlőlapot vásárol, otthon megírja őket, majd kilép a házból, és bedobja saját postaládájába... aztán visszatér az otthonába, és felujjong az örömtől, hogy milyen sok üdvözletet kapott.
„...ne feledkezzünk meg egymásról!...”
A kézzel írott karácsonyi üdvözletek korszaka leáldozóban van. Mára nagyon személytelenné vált a karácsonyi üdvözletek küldése. Egy-két kattintás, gombnyomás, és összes ismerősünknek egyszerre elküldhetjük ugyanazt a sablonos üzenetet, amit mi is kaptunk valakitől. Érthető, hogy megnő az értéke a kézzel írt, postán feladott üdvözleteknek!
De vajon meddig lehet még ezt megtenni? Szívszorongva olvastam a minap, hogy ez év végétől Dániában az állami posta megszünteti a fizikai levelek kézbesítését, az ország annyira digitalizálttá vált, hogy gyakorlatilag eltűnt a papíralapú levelezés. Ez nálunk is hamarosan be fog következni. Mi marad akkor? Ezúton is bátorítok mindenkit: ne feledkezzünk meg egymásról! Tegyük személyesebbé kapcsolatainkat azzal, hogy írunk egymásnak, hogy felhívjuk egymást. Egyre több a magányos ember, és a magányosság, az elszigetelődés morcossá, még inkább összeférhetetlenebbé tesz bennünket.
Innen is üzenem minden kedves olvasónak: a láthatatlan, felfoghatatlan és rejtőzködő Isten előlépett, Jézusban megszólított és megajándékozott bennünket; Jézus által megszólíthatóvá vált ő maga is: ránk pedig azt bízta, hogy vegyük észre, szólítsuk meg mi egymást, és ajándékozzuk meg egymást, hogy ki ne hűljön végleg ez a Föld.
– Mit viszünk magunkkal az ünnepből, amikor elcsendesednek a fények?
– Ha majd az ünnepnapok elmúltával eltompulnak a fények, akkor jó esetben valami kedves emlékünk marad, ami elkísér egy életén át. Vagy valamilyen fájó emlék marad, lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy ismét kisiklott a kezünkből a lényeg.
Felébred talán bennünk egy szent vágyakozás arra, hogy az esztendő többi napján is olyan szeretetben éljünk, ahogy azt három napig tettük. Mi lesz, ha elmúlik karácsony?
Erre legszívesebben egy gyermekkoromban megtanult verssel felelek: „Oly szép ünnep a karácsony! / Készülünk rá jó előre. / De ha elmúlik az ünnep, / Vajon mi marad belőle? // Finom falatok emléke, / Néhány gyorsan romló játék? / Földre-hulló tűlevelek, / Elfelejtett pár ajándék? / Maradjon szívünkben Jézus! / Az az öröm, az a béke, / Amit Ő hozott magával, / S annak nem lesz soha vége!”
– Tiszteletes úr, köszönetképpen a válaszokért: záró gondolatként fogalmazzuk meg azt, hogy karácsony tehát nem tökéletességet kér, hanem jelenlétet. Nem hibátlan ünnepi asztalt, hanem őszinte pillanatokat. Ha sikerül egyetlen napra is lassabban lélegezni, jobban figyelni egymásra, és engedni, hogy a belső fény felragyogjon, akkor megtaláltuk a mai karácsony valódi arcát – azt, amely nem a díszekben, hanem bennünk születik meg.
– Így van. Fel kell fedeznünk újra a karácsonyt! Ha újra megtaláljuk a karácsony gyökerét, szebbek lesznek az ágai és az ágakon a gyümölcsei: a család ünnepe lesz, meg a szereteté, amely nem egy napra korlátozódik, hanem belengi majd a fekete betűs hétköznapok dolgos óráit is. Ha megtaláljuk a karácsony lényegét, akkor azt is ámulva fedezzük majd fel, hogy karácsony nem akkor van, amikor a naptár írja, hanem ott és akkor, ahol a szívekben megszületik Jézus. Így lehet nem három napig, hanem 365 napig tartó, szüntelen karácsonyunk.
