Vajon mikor érjük meg azt a „kegyelmi állapotot” a román–magyar viszonyt illetően, hogy legalább a közismert történelmi tényeken nem vitatkozunk, hanem elfogadjuk a MÁR MEGTÖRTÉNT és tényszerűen bizonyított eseményeket
Hosszú ideje már nem nagyon hallgatom a Kossuth Rádió műsorát. Ennek számtalan oka van, a megszaporodott információs lehetőségektől a számomra nehezen emészthető néhány műsoráig. Egészen pontosan azóta csökkent iránta való érdeklődésem, amióta valaki kitalálta, hogy MR-1 Kossuth Rádiónak nevezzék. A minap viszont, kellemes meglepetésemre, ismét azt hallottam, hogy Kossuth Rádió, a szavak ereje. Így már sokkal nagyobb kíváncsisággal hallgattam, miről is szólnak a hírek és milyen erejük is van a szavaknak.
Történetesen éppen július 22-én volt alkalmam, időm és megfelelő hangerő ahhoz, hogy tisztán és érthetően hallhassam mindazt, ami akkor és ott elhangzott. Természetesen külön érzékenyen figyeltem fel arra, ahogy egy Szlovákiában élő pedagógus, magyar anyanyelvű, történelmet oktató tanárnő panaszolta a Határok nélkül című műsorban azt a lehetetlen állapotot, amellyel kezdő tanárként mintegy tíz éve szembesült. Nevezetesen arról beszélt, hogy kinyitva a tankönyvet, amelyből oktatnia kellett, azt tapasztalta, hogy tele van súlyos történelmi csúsztatásokkal, szinte nevetséges (ha nem volna igencsak tragikus) hozsannázással a… középkori szlovák államról. Már akkor elhatározta, hogy ő ezt a könyvet félreteszi, és arra fogja diákjai figyelmét irányítani, hogy az általa az egyetemen tanult és kutatásai során megszerzett TÉNYEK legyenek a fontosak.
Őszinte elismeréssel adózom a tanárnő bátorságának. Persze, nem tudhatom, hogy a hivatalos szlovák oktatási rendszer vajon hogyan „tűrte” tíz évig ezt a „szlovákellenes” magatartást, erről a beszélgetés során nem kaptam információt. Mégis, ismét eszembe jutott néhai Molnár Dénes grafikusművész, aki 1990-ben az akkor (és azóta folyamatosan) Moldova Köztársaságból ide özönlő diákoknak „merészelt” néhány tájékoztató mondattal képet nyújtani arról, miért is beszélnek annyian magyar nyelven Marosvásárhely utcáin és közintézményeiben. Ki is tiltották rövid úton a tanügyből, hosszú ideig kereshetett munkát...
Miután ennyire jutottam a gondolkodásban és töprengésben, hogy vajon mikor érjük meg azt a „kegyelmi állapotot” (egy magas rangú, magyarországi politikus kijelentése szerint már az van!) a román–magyar viszonyt illetően, hogy legalább a közismert történelmi tényeken nem vitatkozunk, hanem elfogadjuk a MÁR MEGTÖRTÉNT és tényszerűen bizonyított eseményeket, akkor kezdődött a Kossuth Rádióban a Déli krónika. Előtte pedig rövid ismertetőt hallhattam arról, hogy most azonnal Zimony templomának harangjai fognak megszólalni. Zimony Belgrád egyik részeként érdemelte ki erre a július 22-ére a harangozás „jogát” a magyar közszolgálati rádióban, hiszen ez a nap az 1456-os nándorfehérvári (ma Belgrád) győzelem napja és nemzeti emléknap Magyarországon. Eddig minden rendben is lett volna, de utána következett annak beolvasása, hogy a déli harangszó a fent említett győzelem hírére, pápai utasításra került elrendelésre.
Ekkor állt meg bennem az ütő: gyerekkorom óta és utána is hosszú évekig így tudtam magam is, ezt hagyományozták ránk szüleink, bátrabb tanáraink, úgymond mindenki ezt hirdette körülöttem. Csakhogy már elég régen történelmi TÉNY, hogy a déli harangszónak ilyen jellegű összekapcsolása Hunyadi Jánosnak (és Kapisztrán Jánosnak meg a várvédő Szilágyi Andrásnak) 1456. július 22-én a török sereg fölött aratott győzelmével egyszerűen és tételesen cáfolható legenda.
Nem vagyok történész, de teljes mértékben hitelt adok azoknak, akik ezt szakmai alapossággal bebizonyították, és egyikük (magyarországi történész) nemrég könyvet jelentetett meg 100 olyan történelmi eseményről, amit bizonyára mindannyian ismerünk – és egészen biztosan rosszul ismerjük. Köztük nemcsak és nem elsősorban a magyar történelem legendáiról, félremagyarázásairól, hanem a világtörténelem több, közismert eseményéről ír a szerző, megvilágítva azt, hogy bizony általános műveltségünk egy-egy biztosnak tudott bástyája tudományosan elesett.
Bízom benne, hogy egyetlen ember sem lesz ezután kevésbé büszke magyarságára csupán azért, hogy nem a nándorfehérvári győzelem „miatt” harangoznak délben! Sőt, tudomásul veszem, ha valaki, a tudományos bizonyítást figyelmen kívül hagyva, továbbra is így gondol vissza 1456. július 22-ére. Lelke rajta, szíve joga, hiszen sok-sok legenda olyan szép, hogy valósággal fájdalmas volna „elvesztésük”. Magam csupán azon értetlenkedem, hogy mi szükség van a közszolgálati rádióban tovább éltetni tévhiteket? Különös tekintettel arra, amit a fent említett tanárnő olyan szépen megfogalmazott, elvárásként a velünk együtt élő közösségek felé: adjuk tovább utódainknak az igazi történelmet!
Kedves olvasóim, bizonyára megbocsátják nekem, hogy ismét a diktátor jut eszembe: egy román történész figyelmeztetésére a román történelem bizonyos „túlkapásairól”, állítólag kijelentette, hogy a mi történelmünk, azt csinálunk vele, amit akarunk! Nos, nem szeretném, ha valami hasonló módon viszonyulnánk mi magunk is a… sajátunkhoz.
Közben pedig napi történelem az, hogy a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos-, fogorvos- és gyógyszerészképzés megszűnik. Igen, kijelentő módban írom, mert úgy tűnik, hiába van ott a példa előttünk, tudniillik hogy a „multikulturális” intézmények „demokráciája” évtizedek óta, pártállami időkben is, 1989 után is csak odáig terjed, hogy mindegy, milyen nyelven, csak magyarul ne! Angolul persze lehet. Olvasom a marosvásárhelyi színház új vezérigazgatójával készült beszélgetést is (sok sikert Gáspárik Attilának!), és el nem tudom képzelni, miért lehet Kolozsváron, most már Nagyváradon is önálló magyar színház, míg Marosvásárhelyen még ennek a gondolatnak a felvetése is hisztériás rohamokat vált ki?! Holott az egészen különleges állapot, miszerint Marosvásárhelyen „nemzeti színház” rangon kétnyelvű intézmény (?!) működik, pontosabban létezik, mert senki nem tud mit kezdeni vele hosszú ideje. Ismét a történelmi visszatekintés: a szovjet katona osztozkodik a magyarral (vagy románnal, lengyellel stb.). Azt mondja, osszuk el testvériesen, amink van. Erre a válasz: nem lehetne inkább fele-fele arányban?!
A történelem pedig sok mindenre megtanítana bennünket, ha volna végre erőnk okulni is belőle, nem csak megélni azt.
