Gabriella gyermekkorában a Víkendtelepen töltötte a nyarakat. Nem is kívánkozott akkoriban távoli tengerpartokra vagy fényes, nagyvárosi betondzsungelekbe. Ahogy teltek az évek, körülötte és benne szinte minden megváltozott, a fűzfákkal őrzött, flekken- és sörillatú szabadidőközpont azonban ugyanolyan maradt a negyvenes évei végén járó nő számára, mint a régi, átlubickolt vakációs hónapokban.
– Anyámék minden hétvégén kihoztak ide, egészen kiskoromtól. Utazásra is telt volna a családi kasszából, de ilyesmire sajnáltak pénzt költeni, folyton az előre nem látható kiadásokra gyűjtögettek. Én egy cseppet sem bántam ezeket a rutinüdüléseket, biztonság-
érzetet adtak. A gyerekmedencétől nem messze, a sötétzöldre festett, pados körhinta közelében volt a törzshelyünk a nyolcvanas években, oda terítettük le mindig a nagy, barna kockás pokrócot. Onnan meg sem kellett mozdulniuk a szüleimnek, hogy szemmel tartsanak – mesélte Gabi egy esti „nosztalgiasörözés” alkalmával. – Kisiskolás koromban egyetlen barátnőm volt, egy szomszéd lány, a „víkendezések” első órájában mindig őt kerestem az egymást érő takarók között. Az ő családja ritkábban jött ki barnulni, hűsölni, de azért nekik is megvolt a biztos pontjuk a füves napozóhelyen: rendszerint nem messze tőlünk, a juharfák tövében „táboroztak”. Ha találkoztunk, égig ért az örömünk, az esti szedelőzködésig abba sem hagytuk a viháncolást. De volt, hogy hetekre eltűntek, Borszékre, Tusnádra, Margittafürdőre jártak évente legalább egyszer nyaralni, olyankor egyedül kellett feltalálnom magam. Tudod, a szüleim sosem kérdezgették tőlem, hogy „mihez lenne kedved, kislányom, merre menjünk, mit vegyünk, hogy ne unatkozz?” Anyám bekente magát naptejjel, elnyúlt a takarón, és órákig meg sem moccant, apám beállt valamelyik sörsorba, aztán hazaindulásig iszogatott. Néha, fizetés utáni vasárnapokon (igaz, hármasban is) be-beültünk a Hajóvendéglőbe, olyankor anyám is sörözött, nekem Fructót vettek, és a felnőttek habos korsója mellé járó halfasírt is az enyém lehetett. Nagy beszélgetésekbe ilyenkor sem bonyolódtunk, mindenki „elvolt” a maga világával, én is az enyémmel. Ez így is volt jó, én ugyanis sosem vágytam arra, hogy a szüleim figyelmének a középpontjába kerüljek. Így valahogy sokkal szabadabbnak éreztem magam.
– Találtál magadnak játszótársakat, amikor nem volt ott a barátnőd? – kérdeztem.
– Valaki mindig került, de ha nem, én magamban is jól elhomokoztam, elpancsoltam az időt. Második osztályos lehettem, amikor egy román gyerekcsapat „szemet vetett rám”, mindenképpen be akartak vonni a játékukba. Akkoriban egy-két szót ha értettem az állam nyelvén, hiába kellett bemagolni már az óvodában többsoros román szövegeket az évszakokról és az azokhoz fűződő munkákról. Nem igazán tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet, végül azt találtam ki, hogy bármit mondanak, én rávágom, hogy „da”, a helyeslésből nagy baj csak nem lehet. Jó ideig be is vált a módszerem. Akkor sem ellenkeztem, amikor két lány megfogta a kezem, és „hai cu noi” felkiáltással húzott maga után. Amikor már jól eltávolodtunk a „biztonsági övezettől”, ameddig az én engedélyezett mozgásterem terjedt, szerettem volna visszafordulni, de nem tudtam, hogyan adjam ezt a tudtukra. Nemsokára aztán kiderült, hogy csónakázni hívnak. Újdonsült játszótársaim három családhoz tartoztak, és a szüleik már be is fizettek a vízi kalandra, éppen csak azt kellett megvárni, hogy elég csónak térjen vissza a már kibéreltek közül. Erre percek alatt sor is került. Az egyik édesanya kedvesen kérdezett tőlem valamit, bizonyára azt, hogy elkéreztem-e a szüleimtől, én pedig, a korábbi stratégiát követve, igennel válaszoltam. Reszkető lábakkal léptem a csónakba, mert egyfolytában csak az járt az eszemben, hogy mit fogok én ezért kapni anyáméktól. Életem talán leghosszabb órája következett. Pedig a csapat vicces volt és játékos, evezőversenyt rögtönöztek, lespriccelték egymást, nagyokat kacagtak. Csak én voltam reménytelen csendben, mint akit kővé dermesztettek. Csodaszép tavirózsák közé eveztünk be, azelőtt sosem jártam arra, mégsem tudtam élvezni az utazást. Alig vártam, hogy visszaérjünk a csónakházhoz, bár rettegtem a gondolattól, hogy mi vár rám, amikor a szüleim elé kerülök.
– Ezek szerint korábban már kaptál ki tőlük – jegyeztem meg.
– Apám keze hamar eljárt, ha kihoztam a sodrából. De egy pofonnál sokkal rosszabb volt a többhetes szobafogság, amiből szinte minden nyáron „részesültem”. Olyankor, természetesen, a közös víkendezésekből is kimaradtam.
– Végül mi lett a csónakos „kaland” következménye?
– Képzeld, semmi. Anyám elszundikált napozás közben, apám az egyik teraszon találkozott egypár kollégájával, szóval észre sem vették az eltűnésem. Így fölöslegesen izgultam végig az egész vízi utazást. Tudod, mi a legfurcsább az egészben? Bár magamnak is nehezen tudtam bevallani, egy kicsit fájt az az elmaradt nyakleves. Talán fontosabbnak éreztem volna magam tőle. Vagy ki tudja? – sóhajtotta bele beszélgetőtársam a megválaszolhatatlan kérdést a lassan kiürülő üvegbe, aztán intett a pincérnek, hogy hozhat még egyet.
