Bibók Bea Marosvásárhelyen

*Fotó: Bibók Bea Facebook-oldala

Szülősített gyermekek, infantilizált felnőttek

Hogyan válik parentifikálttá egy gyerek, és milyen következményei vannak ennek később a felnőtt életére nézve – a mindennapi élet szülte történetek révén többek között ezekre a kérdésekre kaptak választ azok, akik részt vettek Bibók Bea magyarországi pszichológus, párterapeuta, szexuálpszichológus, az Ellopott gyermekkor és az Ellopott felnőttkor című könyvek szerzőjének marosvásárhelyi előadásán. A szülősített gyerekek mellett szó esett az infantilizált felnőttekről is, amiről az Ellopott felnőttkor című könyvében ír a szerző, és amelyből kiderül, miért készíti ki az édesanya az ötvenéves “kisfia” alsóneműjét reggelente, vagy miért kel fel a szülő hajnalban, hogy lassan felnőtté vált gyerekének elkészítse a szendvicsét.

Ellopott gyermekkor című könyve kapcsán a Mathias Corvinus Collegium meghívására rendkívül érdekes, teltházas előadást tartott Marosvásárhelyen Bibók Bea magyarországi pszichológus, párterapeuta, szexuálpszichológus. A megosztott élettörténetek révén, amelyekkel a szakember a praxisában találkozott, a közönség soraiban ülők közül valószínűleg sokan ismerték fel magukban a parentifikált gyereket. Az Ellopott gyermekkor című nagy sikerű könyve a parentifikációról szól, majd tavaly ősszel megjelent az Ellopott felnőttkor is, amely az infantilizációt taglalja, hiszen ugyanabban a családban mindkét jelenség előfordulhat.

Bibók Bea rámutatott, amikor egy családi rendszer egyensúlya valamilyen oknál fogva felborul, könnyen felcserélődnek a szerepek, és a családban az egyik gyerek – általában a legidősebb – olyan feladatokat vállal magára, amelyek nem megfelelőek az életkorának, és amelyeket amúgy a szülőknek kellene ellátniuk. Ő lesz a parentifikált, azaz szülősített gyermek, aki olyan felelősségvállalással él a családi rendszerben, ami nem a korának megfelelő. Ez pedig egy folyamatos traumatizáltság, amibe sokszor tudattalanul sodorják bele gyereküket a szülők – hangsúlyozta a pszichológus, aki elárulta, ő maga is parentifikált gyerek volt, hiszen a szülei a munka mellett tanultak is, így nem volt rá elég idejük. Ő volt a cserfes Bettike, aki már óvodába is egyedül járt, és úgy tudta az érzelmi szükségleteit kielégíteni, hogy az idős nénikkel beszédbe elegyedett az utcán. Mint mondta, a parentifikált gyerekek nagyon magányosak, és korán önállóvá válnak, illetve mivel gyerekként ezt tanulták meg, felnőttként is úgy érzik, hogy ők nem fontosak, nem figyelnek rájuk, nem kellenek senkinek, nem szerethetőek. Ugyanakkor a szülői szerepbe kényszerült gyerekek felnőttkorukban a saját igényeiket félretéve folyton mások szükségleteire figyelnek, hiszen ezt tanulták meg a családban.

Alkohol vagy beteg testvér a családban

Bibók Bea szerint amikor az alkohol jelen van a családban, az a helyzet általában parentifikált gyereket szül. Ha anya vagy apa alkoholista, akkor a problémás szülő válik gyerekké a családban, folyamatosan jelen van a bizonytalanság, hogy hazahozza-e a fizetését vagy sem, milyen állapotban érkezik haza, vagy hazatalál-e egyáltalán. A magyarországi szakember egy hölgy történetét osztotta meg, akit négyévesen az anyukája mindig elküldött a kocsmába, hogy hívja haza az édesapját, mert ha az anya ment, nem jött haza a férj. A gyereket „használta” erre. A kislánynak néha sikerült az apát hazavinnie, máskor azonban nem, ilyenkor pedig összegubózott magzati pózba, és azon aggódott, hogy ha az apukája hazafele részegen elesik a hóban, reggelre meg fog fagyni. Nem aludt el, amíg haza nem ért az apja.

Ugyancsak gyakori a parentifikáció azokban a családokban, ahol az egyik testvér valamiféle egészségi problémával születik, és ilyenkor az anyukát leköti a gondozást igénylő gyerek, nem marad idő és energia a testvérre. Ilyenkor a másik gyerek érzékeli a bajt, és empatikussá válik a szülővel, úgy próbál élni, hogy észrevétlen maradjon, hogy ne legyen vele gond, hiszen úgy gondolja, anya jobban érzi magát, ha nem okoz neki problémát. Nincs olyan helyzetben a gyerek, hogy megkérdezzék tőle, mi az, amit ő szeretne, nem fejlődik ki nála az önreflexió, és általában a parentifikált gyerekek önfeláldozó felnőttekké válnak, akik nem tudják felismerni a saját igényeiket, vagy nem érzik azt, hogy joguk lenne önmagukkal is törődni.

A parentifikált felnőtt az, aki miközben megy ki a szobából a konyhába, menet közben összeszed még három poharat, mivel azt szereti, ha minden rendben van körülötte, így érzi magát biztonságban. Illetve, ha a parentifikált felnőtt összevész a párjával, azonnal akarja rendezni, rosszul van attól, ha a társ befele fordul és horkol, miközben ő képtelen elaludni, mert nincs rendezve a konfliktus.

Ötvenévesen a mamahotelben

A marosvásárhelyi előadáson a kötődési mintákról is szó esett, Bibók Bea egy játszótéri jelenettel illusztrálta, hogy mennyire meghatározó az anya viselkedési mintája. Egy biztonságosan kötődő anya hagyja a gyermekét függetlenedni, de támaszként mindig ott van. Ő az, aki a játszótéren hagyja a gyermekét nyugodtan felmászni a mászókára, de tudomására hozza, hogy ha segítségre szorul, számíthat rá. Ezzel szemben a szorongó anya fékezi, visszatartja a gyermekét. Ő az a játszótéren, aki nem engedi felmászni a mászókára, nehogy leesen.

A gyereknek szükséglete, hogy felfedezze a világot, ehhez pedig egyre messzebb merészkedne a szülőtől. Ha azonban anyuka szorong, nem érett érzelmileg, olyan üzeneteket küld a gyereknek, hogy gyere vissza, Úristen, bajod lesz, ezzel pedig a gyerekben ambivalens érzéseket kelt, hiszen vágyik az autonómiára, de közben érzi, hogy anya szorong, és szeretné csillapítani ezt a szorongást, ugyanis a gyerek nem érzi magát biztonságban, amikor az anya nem érzi magát biztonságban. Ez pedig azzal jár, hogy le kell mondania a saját szükségleteiről – szögezte le a magyarországi szakember.

A biztonságosan kötődő anya azt mondja a gyerekének a játszótéren: ha szeretnél, nyugodtan menj föl a mászókára, próbáld ki, én itt vagyok, figyelek rád, ha szükség lesz rá, elkaplak, érezd magad biztonságban, nem lesz baj, tehát pozitív, megerősítő üzenetet küld. A gyerek megtanulja, hogy kielégítheti a saját szükségletét, hiszen biztonságos környezetben van, és ez nagyon fontos, hiszen ebben az életszakaszban az anya adja meg számára a biztonságot. Amennyiben az anya nem képes a gyerek autonómiaszükségleteit támogatni, ennek a fejlődését elősegíteni, akkor válhat olyan felnőtté a gyerek, mint akikről a szerző Ellopott felnőttkor című könyve szól. Olyan felnőtté, aki ötvenévesen még a mamahotelben lakik, és az édesanyja készíti ki az alsónadrágját a fotel karfájára; nem tud önálló életet élni, mert szimbiózisban él az anyjával. Bibók Bea szerint azok a gyerekek, akik „bennragadnak” a családban, nem tudják önmagukat megvalósítani, nem tudnak saját célokban gondolkodni, mert a fókusz folyamatosan a szülőn van. Mint mondta, a praxisa során járt már nála olyan ötvenéves felnőtt, aki még soha nem ünnepelte szűk körben, a saját családjával otthon a karácsonyt, vagy ennyi idősen még soha nem volt önállóan a férjével és a gyerekeivel nyaralni, a szülei nélkül.

Teréz anya működésmódban

A pszichológus szerint a parentifikált személyre jellemző, hogy mindig a körülötte lévőkért, a családjáért, szeretteiért hajt, mindent nekik akar megadni, a fő szempont számára, hogy nekik jó legyen. A parentifikált gyerekekek egyik fő sérülése, hogy csökken az örömképességük, ezért van az, hogy mindig úgy élik meg az örömöt, hogy a másikat teszik boldoggá. Például a párkapcsolatban, amikor a parentifikált fél nagyon szeretne egy saját programot, de ha a párjának ez nem tetszik, akkor le fog mondani a saját programjáról. Kialakul egy Teréz anya működésmód, hiszen sokkal elébb helyezi a másik ember szükségletét, és háttérbe szorítja a saját igényeit.

Bibók Bea egy saját példát is megosztott ezzel kapcsolatban, mint mondta, gyakran készít otthon rizottót, amit ízlésesen ki szokott díszíteni parmezánnal, paradicsommal, olívabogyóval. Egy alkalommal maradt egy pici rizottó, dobozba tette, hogy jó lesz másnapra. Másnap online dolgozott, délben pedig gyorsan bedobta a mikróba a rizottót, majd félig ülve, félig állva, munka közben kapta be. Nem díszítette ki, még parmezánt sem szórt rá, akkor döbbent rá, hogy a mutatós tálalás is kizárólag azt szolgálta, hogy a párjának örömöt szerezzen vele.

Amint az előadáson elhangzott, a családban a parentifikált gyerekek mellett gyakran megjelenik a másik nevelési mód, az infantilizált gyerek. Ebben az esetben a szülő nem hagyja leválni a gyereket, nem engedi kibontakozni az autonómiáját, így nem alakul ki a felelősségvállalása. Az infantilizált gyerekre jó példa, amikor a szülő hajlandó felkelni reggel öt órakor, csak azért, hogy a 18 éves gyerekének szendvicset készítsen, de arra is van példa, hogy az egyetemi vizsgákra készülő csemetével a szülő tanul. Az ilyen emberek, bár életkor szempontjából felnőttek, valójában gyermekként élnek – jegyezte meg a szakember.

Düh és szeretet – a kettő jól megfér egymás mellett

Mindig kérdés az, hogy ha felismerjük magunkban a parentifikált gyereket, akkor szabad-e dühösnek lenni ezért a szüleinkre? A pszichológus szerint az „ellopott gyermekkor” egy gyászfolyamat, és ennek a folyamatnak az első szakasza a düh, amikor megadom magamnak azt a lojalitást, amit előtte soha nem adtam meg, hogy igenis fontosak az igényeim, érzéseim. Azonban fontos kimondani, hogy nemcsak dühöt, hanem hálát is érzünk a szüleink iránt mindazért, amit kaptunk tőlük, és ez a két ambivalens érzés jól megfér egymás mellett. El kell ismerni egymás fájdalmát, hiszen ebből fog megújulni a szülő–gyerek kapcsolat – adott hangot véleményének Bibók Bea.