Vasárnap volt a nevetés világnapja. Kevesen tudtak róla, ha mégis, aligha gondoltak rá. Pedig jól fogott volna a feszültségoldó kacagás. Ma is szükséges lenne, továbbra sem vagyunk nevető kedvünkben. Illetve beszéljek inkább a magam nevében, csak feltételezem, hogy sokan mások is így éreznek, mint én. Nálam, nálunk sokkal többen épp fordítva vélekednek ebben a megkeseredett országban. Úgy hiszik, van miért vigadniuk, a reméltnél is nagyobb arányban juttatták a választás második fordulójába az államfői tisztségre pályázó szélsőségesen nacionalista, szájkaratéban jeleskedő jelöltjüket. Ami nekünk sorscsapásnak tűnhet, nekik örömforrás, felszabadultan érhet fülig a szájuk, jótékonyan rázkódhat a rekeszizmuk, ésatöbbi. Ráadásul nem is akármilyen ajándék az örömük: káröröm! Az még jobban esik az embernek. Aztán majd meglátjuk, meglátják, mire mennek. A józanul, racionálisan gondolkodók szerint jóra biztos, hogy nem. Ha tényleg úgy alakulnak a dolgok, ahogy arra az előjelekből számítani lehet, Románia rövidesen még szorultabb helyzetbe kerül, mindenki megérzi majd, milyen lesz a gödör fenekén. Akkor már késő a felismerés. Szívás lesz a teljes társadalomnak, tekintet nélkül nemre, korra, nemzetiségre, alapállásra. Azok is megsínylik majd az általános lecsúszást, akik most közömbösen félreálltak, csak néztek bambán az eseményekre, akár borjú az új plakátra. Na, itt egy kicsit meg kell állnom magyarázkodni. Tudom, a szállóige új kapuról beszél, a realitás késztetett a változtatásra. A mócvidék szívében furikáztunk szombaton a nyugati transzalpin tükörsima aszfaltján, a vadregényes táj szépsége mindegyre megállított gyönyörködni. A pár házas falu, Remete szélén nyílt terű, fedett tehénetető húzta meg magát a sziklák alatt. Árnyékában jámbor barmok bambultak békésen kérődzve. Egykedvűen szemlélték a völgybe, távolba tekintő, fotózó turistákat. Az se zavarta a marhákat, hogy én viszont rájuk fordítottam a kamerámat, és önfeledten nevettem. Egy nappal a sorsdöntő választások előtt. Nem a tehenek késztettek kacagásra. Más volt a komikum forrása. A deszkatákolmány belső oldalán, ahol csak az analfabéta állatok láthatták, érintetlen választási plakáton Crin Antonescu biztatta potenciális szavazóit: Előre, nem hátra! Ilyenek a tehenek, meg se rezzentek. Valószínű vasárnap se mentek el szavazni. Ott és akkor viszont még nem tudtam, hogy a nevettető helyzet abszurditása vasárnap estére más, tágabb, általánosítható, össztársadalmi értelmezésekkel telítődik. Valahogy az egész romániai választási bohózat, tragikomédia felfedezhető benne. És ha megnevettet, akkor tudnunk kell, elsősorban magunkat kacagjuk ki. Beleértve a baromi nemtörődömséget, a csordaszellemet, a pótcselekvést és látszatpropagandát, a már ezerszer megismételt dolgokon való rágódást, a „majd megoldják mások” szemléletet, és így tovább. Bizony sok minden rajtunk múlt, rajtunk múlik ezután is. És itt most már joggal használom a többes első személyt. A magyarságra vonatkozót. Mert tudom, hogy én megtettem a szavazásommal azt, amit a józan eszem diktált. De vajon létközösségünkből mindenki így tett? A napokban közzétett statisztikák ismeretében költői a kérdés.
