„Mindig tudtam, hogy a KAF-jelenséghez tartozom”

László Noémié az idei Kovács András Ferenc Költészeti Díj

A marosvásárhelyi líra „kényszerű, szomorú, mégis felemelő” ünnepére, a 64 éves korában elhunyt Költő, a Kossuth- és Artisjus-nagydíjas Kovács András Ferenc emlékére alapított díj átadására gyűjtötte egybe a mai irodalom művelőit és barátait április 9-én, szerda délután a Bolyai téri Studium Hub konferenciaterme.

A rendezvény első perceiben Sibi canit et musis című versével szólt KAF egy felvételről egykori és mai hallgatóságához, majd Kányádi Orsolya, a díjátadó műsorvezetője köszöntötte a jelenlevőket: 

– Kovács András Ferenc – a költő és az ember –, azt hiszem, mindannyiunk életében különleges helyet foglalt el. Mint ahogy Kovács András Ferenc életműve különleges, kiemelkedő helyet foglal el a jelenkori magyar lírában is, és meggyőződésünk szerint fontos, értékes példa marad a kortársak és az utódok számára. 

A Látó szépirodalmi folyóirat és az Aranka György Alapítvány által tavaly létrehozott kitüntetést évente egyszer, a magyar költészet napjához közel eső időpontban veheti át a szakmai kuratórium döntése alapján egy 65. életévét még be nem töltött, magyar nyelven alkotó költő, akinek lírájára „jellemző a nyitottság, a formai fegyelem, a kíváncsiság, a más kultúrákban való megmerítkezés, a nyelv mesteri kezelése, a társadalmi-közéleti érzékenység”. A háromezer eurós pénzjutalommal járó elismerés idén László Noémi költőt, műfordítót, a Napsugár gyermeklap főszerkesztőjét illette meg. 

Előadás a költőóriásról

– Reméljük, a Kovács András Ferenc Költészeti Díj méltóképp tartja fenn és ápolja a Költő emlékét, és hogy idővel valóságos közösséggé alakítja mindazokat, akik szerették és ma is szeretik Kovács András Ferenc költészetét – foglalta össze Kányádi Orsolya a kitüntetés lényegét, majd Polgár Anikó irodalomtörténésznek adta át a szót, aki Az antikvitás színterei KAF költészetében címmel tartott tudományos igényű értekezést. 

Az előadó az alábbi altémákra osztotta eszmefuttatását: a költő kötődése a magyar hagyományhoz, illetve a latinitás mint a „hajdani skólák” emléke, ami kiegészül a pad alatt és az iskolai szünetekben olvasott, tananyagon kívüli pajzán szövegekkel; a muzikális regiszterek sokfélesége; az elmúlás „gáláns morbiditása”, a lappangó halálfélelem harsány kifigurázása; a testi és lelki szféra összekapcsolódása az utolsó, Névtelen cserépdarab című KAF-kötet végén. „Személyesen személytelen vagyok, vagy megfordítva is személytelenül személyes, amilyen és amennyire csak lehetek. Mint csak a színház” – támasztotta alá az elhangzottakat egy interjúrészlet, amelyben a költő a fenti szavakkal határozta meg önmagát.

A továbbiakban a Kovács András Ferenc szívéhez közel álló muzsika, Jean-Baptiste Barrière G-dúr szonáta két csellóra című zeneműve tisztelgett a nagy lírikus emléke előtt. Vilhelem András és Sviatoslav Perepelystia csellóművészek játéka után Tollas Gábor színművész KAF Szirventesz erdélyi költőkről és Asztali áldás című verseit adta elő.

„…úgy kéne összefűzni igaz szavakat…”

Az együttlét legünnepibb pillanata, a kitüntetés átadása előtt Codău Annamária irodalomkritikus olvasta fel László Noémi laudációját. 

„»Így történik velem a vers« – hangzik egy László Noémi-sor. Mi sem összegzi jobban azt, amit minden versének olvasója érezhet, és ami talán a legelemibb módon kapcsolja össze Kovács András Ferenc költészetének és személyének legelsőre nyilvánvaló hatásával: hogy a költő számára a vers – létmód. Ezért nem csoda – és mégiscsak csoda, a művészet csodája –, hogy László Noémi költészetét olvasva és újraolvasva úgy érezhetjük, hogy itt mintha minden egyben volna: nyelve, formája, ritmusa, kimért kerete egységesnek, kitartottnak tűnik. És további panelekkel élve: felszínileg könnyed, játékos. Csakhogy. A csilingelés megtévesztő, vagyis tulajdonképpen nem is maga a csilingelés, hanem a mi előfeltevéseink róla. Mert arra nem gondolnánk egyből, hogy ebben a hangzó felszínben a töredezettségélménnyel küszködő, dacoló, abba beletörődő, melankóliára és öniróniára hajlamos, mégis kérdező és rebellis kitörésekre vetemedő versalany darabkáinak, éleinek összekoccanásait halljuk, a keletkezett sebei, rései visszhangjai válaszolgatnak egymásnak. Nem egyből fedik fel magukat László Noémi versei ilyen tekintetben, semmiképp sem egyszer használatosak, és ez a rejtőzve megmutatkozás ugyancsak KAF-os, csak persze másképpen az.

László Noémi költészetének értelmezői gyakran kitérnek arra, hogy egy-egy kötetén belül mintha ugyanaz a hang szólna, személyesen, olykor vallomásosan, amely mégsem referenciális, mégsem megérthetetlen, mégsem privát. A költő maga magyarázza Pont című versében ars poeticáját, ha mi magunk nem vettük volna észre eddig: »Mert rím nélkül verset nem lehet / írni, a rímtelen vers nem írja magát, / azt bárhonnan is nézem, én írom, / rímek, szótagok, dobogás helyett / ritmusát // gondolataim adják (…) evezzenek a versbe, // amit a magyarul valaha szólaló / szolgák, papok, szántóvetők / írnak az ihlet óráin velem – nem idézem tovább, de ez a vers az én értelmezésemben a nyelv és költészet hagyományába lépve és azt meghosszabbítva az én szűk keretei meghaladásának igényére fut ki.

Természetesen van ebben, a kortárs tendenciák felől anakronisztikusnak is mondható, modernista forma melletti kitartásban is valamiféle dac, de hallgassuk meg, amit a Nonó-sorok közül kilenc önálló versesköteten keresztül kiolvashatunk: ez a fajta rímeltetés, ritmus, forma (és az oly gyakori elrugaszkodás mindettől), azaz az önműködő nyelv (vagy az önműködő nyelv illúziója) az az interfész, amely a partikulárist potenciálisan univerzálissá teszi, vagy legalábbis mások által is megközelíthetővé, befogadhatóvá, átélhetővé teszi a lírai alany létélményét, annak sokféle kivetülését. És ez a külcsín, amely egyben tehát belső, mélyszíni logika, megengedi, lehetővé teszi, hogy ne az én legyen az előtérben, és mégis részben saját magát mondja. A költői nyelv így a közös, a közössé tétel terepe, egyetemesség és személyesség komoly játéka, gyakorlása, egyben a József Attila-i, a Weöres Sándor-i, a Nemes Nagy Ágnes-i hagyomány aktualizálási módja (hogy csak hármat említsek azon nagyok közül, akiknek a neve szóba jön egy-egy László Noémi-kötet recenzálásakor).

Ez a költészet tehát egyben úgy „közéleti”, hogy nem direkten az. Az én magánya, esendősége, töredezettsége, félelmei állnak egyfelől, de a bent mindig a kinttel való ütközésben, ritkábban harmóniában artikulálódik. Az én és nem-én találkozásánál, a lánnyal, a nővel szemben támasztott elvárások és az anyaság megélése közepette, vagy éppen a költő „léhaságáról” szóló társadalmi elgondolások tudomásul vételénél, de viszonyulva aktualitásokhoz is (»Egy vers hangulata kétezer-tizennyolcban / sem lehet oldott«). Legújabban és talán leglátványosabban a 2023-as Pulzus című kötetében teszi mindezt, ahol a közeli és távoli kultúrák sokféleségének megtapasztalása, a személyessé váló terek a másképpennel való találkozások helyszínei (másképpen beszélni, lenni, cselekedni), az önmeghatározás újféle perspektívái. De László Noémi ebben is meglep, bár egyetlen előző kötetére sem volt jellemző a szépelgés vagy udvariaskodás vagy megfelelés. A Pulzus által megverselt külső-belső térkép kibillenti a terekhez kötődő konszenzuális képzeteinket, emlékeztet, hogy hiába más a hely, én én vagyok, az idegenségélménnyel való küszködés ugyan folyamatos, de nem tragikus, olykor a világ része vagyok, olykor egyedül állok benne. A Nonó-vers mindig jól látja, érzékeli a világ kontúrjait, és végigvezet a saját világra eszmélésein, eleget téve egy régebben, a Papírhajó című kötet nyitó versében megfogalmazott igényének: »úgy kéne összefűzni igaz szavakat, / hogy tisztaságuk hűvös visszfényében / a látomások felragyogjanak«.

Ki lehetne emelni László Noémi költészetének legszeretettebb szavait, felsorolni köteteit és díjait, napsugaras szép megvalósításait, érzékeltetni metaforáinak és hasonlatainak kifejező, lágy erejét, érvelni műfordításai jelentősége mellett, érzékeltetni, mennyiféleképpen értelmezhető írásművészete. De azt javasolom, győződjön meg ki-ki minderről Nonó remek verseit gyakran újraolvasva. Az elmúlt napok reakciói azt igazolták, a lehető legközösebb gondolat, hogy a Kovács András Ferenc Költészeti Díj 2025-ben nem kerülhetett volna jobb helyre, mint László Noémi költő kezébe” – hallhattuk a méltatótól.

A lázadó, „tekergő” KAF ünneplése

A díj átvétele után – amelyhez egy képeslap is járt Kovács András Ferenc gyűjteményéből – Fischer Botond költő, író kérdezgette a kitüntetettet érzésekről, KAF-hoz fűződő emlékekről és az alkotás megéléséről.

 – Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy hogy álltunk 2024 elején itt, a temetőben KAF koporsója mellett, és most, ameddig zajlott ez az ünnepség, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy a tavaly az összeszedett filológus, klasszikus KAF-ot ünnepeltétek azáltal, hogy Csehy Zoltán kapta a díjat, és azt hiszem, hogy idén a szétszórt, lázadó, tekergő KAF-ot ünneplitek azáltal, hogy hozzám sikerült juttatni ezt a díjat, aminek továbbra is a lényege nem az, aki kapja, hanem akinek a nevében alapították – válaszolta Nono a hogylétére irányuló kérdésről. Fischer Botond ezután azt tudakolta, az önirónián túl még hol csatlakozik László Noémi költészete a Kovács András Ferencéhez.

– Azt hiszem, hogy azok, akik nem véletlenül írnak kötött formában, annak ellenére, hogy ez főleg itt Erdélyben (…) hosszú évtizedeken át snassz volt, azok, akiket megfog a forma, és el nem ereszti, valahogyan érzik a rokonságot. Én attól a pillanattól kezdve, hogy személyesen megismertem Kovács András Ferencet, aki jóindulattal és nyitott szívvel fogadott engem, és bátorított abban, amit csináltam, úgy éreztem, hogy ez egyfajta mesteri rábólintás. Ha nem is voltam olyan buzgó olvasója a KAF-köteteknek, mint amilyen lehettem volna, azt mindig tudtam, hogy a KAF-jelenséghez tartozom, úgyhogy ilyen értelemben szerénytelenül mondom, hogy nem lepődtem meg a kitüntetéstől, bár nem is vártam – árulta el a díjazott.

– Lehet-e azt mondani, hogy KAF volt az, aki a generációtokat a kilencvenes évek közepén elindította azon az úton, hogy ne szégyelljétek a formát? – kérdezte a beszélgetőtárs.

– Némiképpen szerintem igazságtalanság is érte őt azáltal, hogy ez az 1995-ben indult nemzedék, amely a formának egy kicsit a könnyedebb és szenzációhajhászabb oldalára helyezkedett, mondhatni, hogy elhomályosította azt az igazi, tiszta forrásból táplálkozó, odaadó és komoly, mélyen gyökerező formakultuszt és formaművészetet, amit KAF képviselt az erdélyi magyar költészetben. Miközben harsányan ölelgetett és lapogatott bennünket, azért mindig volt benne egy olykor nem is annyira rejtett ellenérzés, mert azért valljuk be, hogy őhozzá képest mi elég nyeglék voltunk, és mégis lekaszáltunk olyan elismeréseket, amelyek sokkal inkább neki jártak volna, és ő ezt mindig is tudta. 

A továbbiakban egy könnyedebb téma, a Nono név eredete következett. A díjazott elmesélte, hogy hatodikos korában egy ismerős kisfiú a dadusáról nevezte így el.

– Ez egy ragadványnév, de én jól belaktam, és úgy látszik, hogy megtöltöttem tartalommal – mondta László Noémi, majd hozzátette: az évek során megszokta, hogy létrejött egy olyan fogalom, hogy valami „nonós”. Használják versre, mondatszerkezetre, szöveghangulatra, de öltözködésre és kocsmai viselkedésre is.

A beszélgetés zárókérdése a transzcendenshez való viszonyulásra irányult Kovács András Ferenc és László Noémi lírájában

– Az olyan típusú versek esetében, amelyek vagy bevallottan, vagy érezhetően ihletből táplálkoznak, és amelyek újabban állítólag nem léteznek, mert „dolgozunk a versen, és nem ihletből írunk”, azt hiszem, hogy az ihlet természetéből következőleg jelen van a transzcendens dimenzió. Hiszen az ihlet maga egy transzcendentális jelenség, ami miatt a mai anyagias világban azok, akik „dolgoznak” a versen, szeretik azt állítani, hogy nem létezik, mert megfoghatatlan, nem mérhető, úgy is mondhatjuk, hogy mérhetetlen, és mert olyasmiket lehet rá fogni, amik a mai egzakt keretek között mind gyanúsnak bizonyulnak. De a vers mindig is gyanús volt, gondoljunk csak François Villonra, aki KAF-nak is, nekem is elég mélyen ott pusztít a lelkünkben. Úgy gondolom, hogy ez a transzcendencia minden olyan versben befigyel, amit az alkotó „pimasz” módon ihletből írt – mondta ki a végszót az idei Kovács András Ferenc Költészeti Díj kitüntetettje.