Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (55.)

• 2025-03-19 16:00:00

• -

Örkény István (2.)

(Budapest, 1912. április 5. – 1979. június 24.) 

Az irodalmi groteszk egyik legkiválóbb képviselője nemcsak a magyar irodalmon belül, hanem a világirodalom egészét tekintve. Polgári zsidó családból származott, édesapja patikus volt (gyógyszertáruk Budapesten a Blaha Lujza tér és a Rákóczi út sarkán, az EMKE-vel átlósan szemben volt). A fiatal Örkény gyógyszerészi és vegyészmérnöki diplomát is szerzett. 

A meghalás 

Ez a témája Örkény István megdöbbentő, felkavaró és merészen eredeti 1977-es Rózsakiállítás című kisregényének. A témából adódóan sok orvosi, sőt kórházi jelenettel találkozunk a könyvben, illetve a belőle készült filmben is (Az igazi halál, 2007). A főhős, Korom Áron neve rejtett beszélő név: a görög mitológia alvilágának révészére, Kháronra utal. Kháron alakját Illyés Gyula idézte meg 1969-es Kháron ladikján című kötetében. A címadó vers azt a tényt énekli meg, mely szerint a halál nem a haldoklással kezdődik, hanem korábban, az élet egészével. Bizonyára Örkény ismerte ezt a verset:  

„Kháron ladikja nem akkor indul velünk,

     midőn lezárul és befagy a szem.

Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk

            a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt

     s ringat a csónakon, […]

Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy

            elleng, még gyönyörűbb!

Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott

            hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink, s fáink közt, nevetünk,

            – vidám vita folyik –

s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)

            kifelé a ladik. […]” (Illyés Gyula: Kháron ladikja, 1969)  

Film a haldoklásról 

A Rózsakiállítás főhőse Korom Áron kezdő filmrendező, aki három ember haláláról készít dokumentumfilmet. Első filmalanya halálánál nincs jelen, a második filmalany haldoklását alaposan befolyásolja-felbolygatja, a harmadik haldoklást ő maga rendezi meg, miközben játéknak hiszi, ami valóságosan megtörténik. Mindhárom haldoklás-

tapasztalat az életről nyújt fontos „dokumentációt”. Az első filmalany, a hivatástudó nyelvész Darvas Gábor nem rendül meg súlyos betegsége hírétől, mivel az orvos vagy saját halála is csak annyiban érdekli, hogy feszített tempóban, de halála beállta előtt elkészítse művét… E rohammunkában segítséget kér soha különösebben nem értékelt feleségétől. A három hétig tartó közös munka úgy összekovácsolja a középkorú házaspárt, mint azelőtt semmi. Darvasné életében először boldog a férjével! 

A második filmalany, Mikóné súlyos betegen, még halálos ágyán is anyjáért aggódik, pedig a mama gondolatban rég eltemette leányát. Mikóné a szegénységben is élhető megoldást gondolt ki, hogy édesanyja az ő halála után is jól lehessen. Mikóné a rózsatermesztésben dolgozott. Kis pénzért a nyilvánosság elé tárt utolsó óráiban nemcsak az egyre erősebb fájdalomcsillapítókat beadogató orvos, nemcsak szemforgatóan önző anyja és az anyja eltartására szerződtetett család veszi körül, hanem szerencsére ott vannak díjnyertes, csodaszép rózsái és részvétteljes munkatársai is.

 A harmadik filmalany végül a rendező barátja, az életvidám és bohém író, J. Nagy, aki a filmes feladat súlya alatt felad mindent, s már csak a halálra készül. Valóban hirtelen hagyja el életereje, majd megrendezi és eljátssza saját halálát. Hatvan altatót vesz be, miközben orvosa és a filmezők azt hiszik, hogy csak mímeli a halált. A halhatatlanság vágya és a kikerülhetetlen halál tudata az élet újragondolására késztethet mindenkit, írót és olvasót. Ahogy azt Kierkegaard állítja, „az élet nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani”, és „a halhatatlanság nem az élet folytatása, nem örök végtelenbe továbbvitt élet, nem, a halhatatlanság igazak és hamisak örök szétválasztása, nem folytatás, ami minden további nélkül bekövetkezik, hanem szétválasztás”.  

Örkény Rózsakiállítása rólunk, olvasókról hántja le a sokféle életbéli szerepet, kapcsolatot, elvárást és illúziót, hogy önmagunkat lássuk át tisztán, mintegy mérlegen.    

Örkény István maga is szinte élete utolsó percéig írt; halála előtt még átesett egy összeroppant csigolya miatti gerincműtéten. 

Befejezetlen regények 

Befejezetlenül hátrahagyott művei közül A másik út regénye   (posztumusz megjelenés 1983, hangjátékváltozat Elmondhatatlan történet címen, 1992) megrendítően izgalmas és gondolatébresztő dokumentumregény egy Hartán (Bács-Kiskun vármegyében) élő magyar asszonyról, Kass Máriáról, aki maga kérte fel az írót, hogy segítsen megörökíteni az ő nem mindennapi kálváriáját. Örkény elutazott Hartára, magnótekercsre vette mindazt, amit hallott Máriától és Mária környezetétől őróla. Máriát tizenéves apácanövendék korában német katonák ejtik teherbe (1945 előtt). Szülei emiatt kitagadják, az Orsolya-rendiek elkergetik. A lányanya megszüli gyermekét, további élete csupa küzdelem, lemondás, harc a szerencsétlen körülményekkel, sőt: harc már-már betegesen, mániákusan mindenkivel, aki saját és fia túlélését bárhogyan gátolná. A fiú sajnos szellemileg nem teljesen egészséges, sőt közveszélyes. A boldogtalan édesanya mindezt leplezni igyekszik. Emberfeletti erővel és taktikával mégis megtanítja gyermekét olvasni, írni, számolni, viselkedni… semleges érzelmi helyzetekben legalábbis. A fiú érzelmi- és lelkivilága azonban kiszámíthatatlan. A fia mellett rögeszmésen, már-már a mindenkin bosszút állni akaró elkötelezett anyát a részvét és rokonszenv nevében sokan feltétel nélkül segítik. A demens fiú vétkeit el-elkendőzik. Anya és felnőtt fia furcsa-torz, egészségtelen szimbiózisa az érzékeny emberekből önlekicsinylést és bűntudatot vált ki, hiszen senki sincs bűntelen, és senki nem sérüléstől mentes a világban. A szerencsétlenül járt édesanya „bűvkörében” nők és férfiak, sőt családok mennek tönkre. Az áldozat így válik üldözővé, aki végül a német államot perli a vele történtekért. Örkény a levelekre és beszélgetésekre alapozott, sajnos lezáratlan regényében képes azt is kifejezni, hogy a több szereplő által többféleképpen elmondott, befejezetlen történet igazságtartalma, bár nem megkérdőjelezhető, mégis bizonytalan.  

Illyés Gyula 

(Rácegrespuszta, 1902. november 2. – Budapest, 1983. április 15.) 

A nemzeti baloldalon

A huszadik századi magyar költészet Babits által „utódul” választott vezéralakja volt. Az Apponyiak rácegresi birtokán uradalmi gépészként dolgozó édesapától (Illés) és a református lelkészsarj édesanyától (Kállay) származó Illyés a nemzeti baloldalt képviselte többféle, mind a nemzeti érzést, mind a baloldaliságot megcsúfoló korszakon át. 1919 júliusában munkásmozgalmi ifjúként részt vett (a Vörös Hadseregben, az országra támadó románok ellen) a szolnoki csatában (a felrobbantott szolnoki hídról József Attila írt verset). Illegális baloldalisága miatt pár évre külföldre menekült. Költőként az avantgárd színeiben indult, majd a Nyugat is elismerte. A tárgyszerű szociografikus népiesség (Puszták népe, 1936) elkötelezett híve lett. 1956-ban az Egy mondat a zsarnokságról című, a már 1950-ben megírt, de nem publikált verse tette híressé. E nagy ívű versmondat szerint az önkényuralom az ember sejtjeibe is beleivódik, egész személyiségét, minden kapcsolatát kikezdi, élete minden zugába beköltözik, és mindenhol ellenállhatatlanul parancsol. Rabság és félelem bilincseiben nemcsak a szabadság szűnik meg, de az öntudat, a tudatosság, sőt a teljes élet vágya is korlátozott: „nem érzed, mi élni” (Egy mondat a zsarnokságról). Illyés lírája éppen a „szív-fagyba zárt ember” nevében szólal meg (Fölszáll a köd). Erős intellektualitása minden műfajon át megnyilvánult: lírában, esszében, prózában és drámában egyaránt. Írói törekvése a diagnosztizáló orvoséhoz hasonlít: megtalálni a bajok okát – mert, ahogyan vallja Bartókról írt versében: „növeli, ki elfödi a bajt” (Bartók, 1955). 

 Levél Herdernek és Adynak 

Az igazság vállalása olykor hősies önfeláldozással jár; ez történik az albigensekről írt drámája, a Tiszták (1971) eretnekséggel megbélyegzett hőseivel. E hősök megpróbálják a lehetetlent: „a hazugságokból kihámozni az igazságot” (Tiszták, 1971), és az igazság tudatában kicsiny népként megmaradni. Illyés Gyula örök érvényű életművén is túlnövő érdeme, hogy „a legvidámabb barakk” hazug, álságos jólétét meghazudtolva, szólni mert a kisebbségbe szakadt, szilenciumra és elmúlásra ítélt magyarság sorsáról.  

1977-ben írta az állóvízszerű magyar (hivatalos) közgondolkodást erőteljesen felkavaró „levelét” Herdernek és Adynak. Ez az írása hamarosan röpiratszerűen, szamizdatban is terjedni kezdett, és visszavonhatatlanul a magyar nemzet – nem a kommunizmus – sorskérdéseiről nyilatkozott és faggatózott. A tekintélyes német író, műfordító, teológus és filozófus, Johann Gottfried Herder (1744–1803) 1791-ben vetette papírra többek között a magyarok kihalását megjósoló szövegét. Eszerint, amint Illyés idézi Herdert:    

„A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a [finn-ugor] törzsnek, mely a hódítók közé bejutott […]. Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán még nyelvükkel is alig találkozunk.”   (Illyés: Levél Herdernek és Adynak, 1977)

Herder „nemzethaláljóslata” a nemzeti és szellemi élet sokszázados ájultsága után, szörnyű vérveszteségek állapotában éri a magyarságot, amikor a költő szavaival: „a bárd és a börtönajtó” egyforma sűrűséggel csap le – előbb a nemzet szellemi elitjére, később a néppel kibővített nemzet egészére. Illyés vitába száll a magyar irodalomtörténet „hálatelt” viszonyulásával, miszerint Herder megállapítása  „olyanféle szúrás volt, mint az injekciós tűé. Forró, de üdvös lázt lövellt a legyöngült testbe és lélekbe, véglegesen elűzte a bajt; a nemzet, sőt a nép tudata megújult. […] A géniusz talpra állt!” (Levél Herdernek és Adynak, 1977)

A herderi injekciós tű csak akkor hatott „pezsdítően”, ha „a szervezet maga is erősödőben volt” – árnyalja tovább Illyés a kitalált orvosi hasonlatot. Hiszen különben a nemzetpusztulás rémével azóta is önáltatás nélkül férfiasan csak szembenéztek a szellem nagyjai:    

„a sírt, hol nemzet süllyed el” (Vörösmarty: Szózat, 1836)

 „más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép (Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke, 1838)  

  „ha fölriadok a nehezen sikerült rövid álomból, és körülnézek abban az undok hotelszobában, mint rab a cellában, teljesen-teljesen egyedül a világon, tudod, mire gondolok? – nevetni fogsz rajta! […] mikor a cipőt a lábamra húzom, erre a magyar lábamra, ezzel a magyar kezemmel – tudom, nevetséges, de nem tehetek róla, nem hagy el egy percre se, álmomban se, […] most fölkel és fölöltözik az utolsó magyar.” (Ady Endréről emlékezik Fülep Lajos, idézi Illyés: Levél Herdernek és Adynak, 1977)  

Illyés a megmaradni akaró, élni tudó magyarság egyik ősi és hétköznapi szokását eleveníti fel, az együttműködést megvalósító közös munka, a kaláka szokását. Így akar gyógyulni és élni a szétdarabolt nemzet, sugallja. A hetvenes éveket is óvatosan szemügyre véve gyógyító erejű injekció: a jobb jövő, a fennmaradás reményét nyújtja át olvasóinak.