2020. július 8., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mikor először föltettem a papírszalvétából saját kezűleg (internetes orosz mintára) készített maszkomat, Gizi nem indult el velem a sétára, pedig nagyon kívánkozott ki a levegőre. Minden indulás előtt figyel, de tudja, hogy nálam a lemenetel több időt igényel, mint az átlagembernél. Úgyhogy amikor az ajtó irányába indulok, s jelzem, hogy „Gizike, séta”, meg se moccan. Tisztában van vele, hogy még bő 5-6 perc, amíg elkészülök, s ő jól saccolja ezt az időt. Nyugodtan hasal még az ágyam lábánál, és fél szemmel sandít felfelé, míg kitöltöm az aznapi kimenőcédulát, szükség esetén meghamisítom az előző napi dátumát (a papírral is spórolni kell). A személyi, az akták a táskában külön zsebekben rendszerezve, hogy ha kérik (mint a múltkor is), ne az egészségügyi kártyát mutassam helyette. Kutyaguminejlon, konyha, fürdőszoba, kifutás, befutás, szemét egyúttal, kulcsok külön rekeszben, minden más tárgytól elkülönítve (és szigorúan mindig ugyanazon a helyen), hogy ne kelljen idegeskedni, percekig kaparászni a táska fenekén (vagy a kiszakadt bélés alján) hazajövetelkor, mikor szakad le a kezed a beharácsolt javaktól, s nem akarsz letenni semmit a földre, a vásárlószatyor, a rendes szemüveg fölé napszemüveg, póráz a kézben, s ennyi. De csoda-e, ha ezekből egy-két dolog otthon marad mindig? Az ember feje nem kalendárium, ezt mások is mondják.

Mióta koronafüggvényben zajlik az éle-tünk, gyalog járunk le a kilencedikről, mert a lift veszélyes lehet, s ha az ötödiknél jut eszembe, hogy mi maradt otthon az úti kellékekből, már nincs lelkierőm visszafordulni, de Gizinek sem akarok csalódást okozni, úgyhogy ha egyszer elindultunk, nincs visszaút. Ereszkedünk lassacskán, ő elöl, én araszolok utána. Minden emelet után megvár, minden szinten megszaglássza az ismerősök ajtait, ahonnan kijár neki egy-egy kis csemege mellett a simogatás is. Sohasem téved. Három ajtó előtt mindig elidőz le- és felfele jövet is, s úgy tud ott legyezni, olyan nagy lelkesedéssel, hogy az ajtók mindig kinyílnak előtte, kopogtatás nélkül is (mint Ali babának a mesében), s a simogatás elmaradhatatlan ceremóniája három ajtóban beletelik pár percbe, de kivárom szeretettel, türelemmel, mert ez mindenkinek olyan jó, s ettől Gizi úgy megtáltosodik, hogy a térre leérve is példásan viselkedik, a póráz fölösleges. Minden ismerőst tisztes távolból észrevesz, s odarohan üdvözlésképpen, két lábra áll és ugrál örömében, aztán visszarohan hozzám, és csahol egyet, hogy értékeljem a példás magatartást. Persze nem vár jutalomfalatot, neki pár dicsérő szó, simítás is elég.

Szóval az elején igencsak megijedt saját készítésű maszkomtól, csak úgy tudtam kicselezni, hogy az ajtóig elmentem nélküle, „Gizike, séta”, akkor szófogadóan követett, s mire leértünk a nyolcadikra, feltettem, ám akkor már ő sem akart visszakozni, de a fejét minden térülőnél úgy fordította felém, hogy az volt az érzésem, időnként megkérdőjelezi a teljes szellemi jelenlétemet a testemben. Lefelé menet az jutott eszembe, ahogy a románok mondják, hogy „nu se află în deplinătatea virtuţilor mentale”, s azon morfondíroztam, hogy lám, orvosi és bűnügyi körökben ez az érdekes elmeállapot milyen sok tapintattal, milyen tudományosan van kifejezve így. A negyedikre leérve már megszokta a maszkot, mint azt, hogy csak akkor kell leugrani az ágy végéről, amikor a kabátot is felvettem már, addig a lázas ide-oda kapkodást az ágyból is kényelmesen le lehet filmezni.

Mondom neki, ahogy leérünk, „gyere, kerüljünk másfelé, mert a múltor a Dézi gazdiját, az idős hölgyet is majdnem megbüntették a parkban. Azt mondta, alig tudta kimagyarázni, aztán megúszta figyelmeztetéssel, de nem tudtuk eldönteni, hogy a kutyának szól-e a tiltás vagy az embernek. Vagy mindkettőnek. A tiltótábla nincs kitéve, valószínűleg a nagyméretű, zsúfoltabb bukaresti parkokra hozták ezt a törvényt, s itt is alkalmazzák, morfondírozok újra magamban. Látom, nincs egyenruhás a közelben, hát reszkírozunk, lesz, ami lesz alapon, és bemegyünk. Szépen süt a nap, jó árnyékos, kellemes a park. Itt-ott mégis lapít egy-egy ember, s kutyások is bemerészkedtek páran. Maszk van az arcokon, fehér, színes vagy olyan, mint az intervenciósoknak, s ha nem lennének a kutyák, nem is ismernénk meg egymást. Távolból megy az üdvözlés, kar(inti). Fekete kesztyű mindenkin, s így együttesen úgy hat, mintha gengszternek öltöztek volna be, s a pisztolyuk a zsebben lapulna. Ők is résen vannak, hogy ha megjelennének az egyeruhások, akkor húzni kell. De nem jelennek, hál’ istennek nem látszanak a láthatáron. Szépen zöldell már a fű, de kívánja az esőt nagyon. Bújnak a kis sárga tyúkvirágok, kinyíltak a sokszínű krókuszok, zöld alapon gyönyörű színfoltok. A játszótér leszalagozva, tiltja használatát a szabályzat, s hiányzik a gyerekzsivaj innen is. A park tele madárral, csodálom, hogy milyen sok kaparászik a fűben, s a fenyőrigók, csókák is egész közel merészkednek. Gizi izgalomba jön az ugrálásuktól, de nem bántja őket. Ragyog a nap, de valami nagyon hiányzik mégis, szomorú a nagy csend, s a fakopáncs időnként visszatérő, szorgalmas kopácsolása juttatja eszembe a régi délelőtti sétáinkat, amikor Boróval lestük az egyik „óriásnagyfa” ágait vizslatva, hogy hol jelenik meg a fák doktora, honnan hallatszik a kopácsolása. Borót már tipegős korától ide vonzották a madarak, s Gizit is nagy előszeretettel vezetgette a sétányokon. Mikor meghallotta a kopogtatást, hirtelen megtorpant, s percekig mozdulatlanul állt, arca átszellemült, szeme kikerekedett, felemelte a kezét, intett nekünk, nehogy megmozduljunk, s megzavarjuk a madárkát a kopácsolásban. Ilyenkor Gizi is szoborrá tudott merevedni a kedvéért, s addig állta a próbát, míg a kopácsolás be nem fejeződött. Később, egy év múlva, mikor már kerekekkel bővült a mozgáslehetőség, s a parkban felgyorsultak a mozdulatok, egy távolabbi padon üldögéve Gizi a gyermekek kedvence lett. Sorra jöttek oda kedveskedni, s Boró úgy adta be mindenkinek, hogy az övé. – Milyen szelíd, kedves a kutyusod, mondták, mikor körülvették, hogy megsimogassák, s Gizinek ez fölöttébb imponált. – Gyere, Mesi mama, mondjuk el a madarakat a táblánál! Te mutasd, én meg mondom a nevüket. Tudom az egészet, mondta magabiztosan, s büszkén kivágta a rezet. A séták után aztán hazakísértük a közeli tömbházba, s Gizi most is minden alkalommal arra kanyarodik a park előtt. Nem fogja fel, miért változott meg az útvonal, hiányzik neki is a pajtás. Elméláztam a langyos melegben, lassan lejárt a mai sétaadagunk, vehetjük az irányt hazafelé. A fakopáncs is elhallgatott egy kis időre, de még visszaüzent egy sorozattal, mikor a park sarkához értünk. Gizi ismét Boróék felé kanyarodik. Mondom, most nem mehetünk oda, ő se jöhet a közelünkbe, mert más a helyzet. Megértően legyez, fejét lehajtja, illedelmes képet vág, s engedelmesen irányt változtat hazafelé, de tudom, hogy az ilyen koronás meséket ő nem veszi be. Majd este otthon telefonon elmesélem Borónak a parkot, a gengszterképű gazdikat, hogy ismét munkában volt a fadoktor, s hogy milyen hamar eltelt a mai délelőtt is céltalanul bóklászva a sétányokon, s hogy nem jöttek a kék ruhások sem.

Illusztráció