Incét sosem szippantotta be a virtuális világ. Mintha csak nem mindennapi neve utasította volna, már kamaszkorában lerázta magáról az uniformizáló szándékokat, kizárólag saját gondolatai, elképzelései szerint cselekedett. Igaz, akkoriban, a nyolcvanas évek derekán nem is kínáltak tömegvonzó nézni-, hallgatni-, érinteni valót a többnyire fekete-fehér képernyők, de a későbbiekben sem lett belőle nagy „mobilsimogató”. Csak hétvégente pillant rá többször a telefonjára, ha a fiával fogadtak valamelyik focicsapat győzelmére, meg a politika visszásságai is el-elcsábítják a valóságból. De ennél sokkal szívesebben römizik vagy táblézik a barátokkal, olyankor minden más megszűnik körülöttük. Akárcsak a tinédzserkori nagy „portyázások” idején. Gyakori beszélgetéseink alatt többször szóba került ez a kommunizmusból kifele tartó, rendszerváltáson, mint serdülő pattanásinvázióján áteső néhány év, amelyeket Ince nem a szülővárosához, hanem egy Maros menti faluhoz köt.
– Kiskoromtól szívesen töltöttem a nyarakat az apai nagyszüleimnél. Egyetlen fiúunokaként királyi bánásmódban volt részem, mamám sokszor ágyba hozta a kakaós kávét meg a vajas kenyeret, és az egész napot azzal tölthettem, amivel csak kedvem tartotta. Sok majorság volt az udvaron, tyúkok, libák, pulykák. Hátulgombolósan főleg azokkal szórakoztam, kergetőztem, meg az istálló mellett tégladarabkákból, kövekből és sárból kotyvasztottam mindenfélét. Persze mindig átjöttek a szomszéd gyerekek, volt is nagy hancúrozás. Mamámék sosem csitítottak, nem kellett halkan játszani, mint otthon, a tömbházlakásban, hogy ne dörömböljön fel valamelyik szomszéd. Ez volt nekem a tökéletes szabadság, pláne, hogy egykeként mindig vágytam testvérre, itt meg egyszerre hat-hét is került. Bár mamám eléggé féltett, a Marosra is elengedett a többiekkel, volt, hogy sötétedésre keveredtem csak haza. Az a csapat, amelyikkel a gyerekkorom vakációit „átmulattam”, pár év múlva sem bomlott fel, sőt még jobban összecsiszolódott.
– Gondolom, akkor már nem pulykafogócska vagy téglatortasütés volt a program – jegyeztem meg.
– Az igaz – mosolyodott el Ince –, de a Maros továbbra is az egyik kedvenc „bulihelyünk” maradt. Ketten-hárman halászni is szerettek a haverok közül, de mi, izgágább többiek sosem csatlakoztunk, sőt néha még hergeltük is őket, igaz, csak tisztes távolból. A srácokkal töltött idő fénypontja mindig a hétvégi diszkó volt. Képesek voltunk három településen átgyalogolni, hogy a kilencvenes évek elején nyílt videódiszkóban tölthessük az éjszakát. Persze nem voltak egészen zűrmentesek ezek az alkalmak, a helyi fiatalok ugyanis nem nézték jó szemmel, hogy a „betolakodók” mindegyre felkérik táncolni a barátnőiket. Többször előfordult, hogy összeverekedtünk, és kisebb-nagyobb foltokkal, de az adrenalintól egészen felpezsdülve masíroztunk haza.
– Mamád nem akadt ki egy-egy ilyen éjszaka után? – szóltam újra közbe.
– Á, dehogy, annál belevalóbb volt. Nem is gondolná az ember, hogy egy vidéki idős asszony milyen széles látókörrel, empátiával rendelkezhet, és ő éppen ilyen volt. Sosem faggatott a történtekről, csak szép csendben kúrált a maga módján. Onnan tudhattam, hogy tisztában van vele, hogy kicsit felöntöttem a garatra, hogy másnap délben vagy kora délután, ébredés után szőlőecettel dúsított paradicsomlével kínált, és még egy adag szalonnás rántottát is belém kedveskedett. Ha pedig tényleg jóval többet ittam a kelleténél, elküldte nagyapámat a boltba, hogy vegyen egy liter kólát a „gyereknek”. Nem tudom, hol tanulta mamám, hogy ez jó a másnaposságra, mindenesetre bevált. Az egyetlen dolog, amit nem „díjazott”, amikor udvarolni kezdtem a tőszomszédunk lányának. Valami tisztázatlan földügyek miatt volt konfliktus a nagyszüleim és a kiszemeltem családja között, és ezen az én ritka bölcsességgel megáldott nagyanyám sem tudta túltenni magát. Mivel nagyon közel állt a szívemhez, kizárólag miatta vetettem véget annak a bontakozó kapcsolatnak. Néha eszembe jut, hogy mi lett volna, ha másként döntök… De most már semmi értelme erről elmélkedni. Egyébként az egykori barátokkal is évtizedek óta megszakadt a kapcsolat, Facebookon váltunk néha szót, de az már nem az igazi.
– Fel tudnál eleveníteni egy olyan mozzanatot a falusi vakációk sorozatából, ami a mai napig élőn megmaradt az emlékeid között? – kérdeztem beszélgetésünk vége fele.
Incének nem kellett ehhez gondolkozási idő.
– Egy nem hivatalos, ha úgy tetszik, „illegális” szünidő alatt történt, amit most elmesélek. Tizenkettedik osztályos voltam, készülni kellett az érettségire. Nem is tudom, hogyan sikerült meggyőznöm a szüleimet, hogy engedélyezzenek nekem iskolaidőben egy hét pihenőt, ami alatt mamáék csendes világában tanulgatok. Ki is vonultam a füzeteimmel, könyveimmel az „önképzés” helyszínére, de ahogy a haverok megtudták, hogy megjöttem, szóltak a szomszéd falubeli ismerőseiknek, és már első este rendeztünk egy településközi hatalmas focimeccset. Egészen beleéltem magam a játékba, és nagy igyekezetemben sikerült is eltörnöm a bal karomat. Természetesen balkezes vagyok, úgyhogy ezzel lőttek a tanulás, jegyzetelés lehetőségének. Emiatt nem is búsultam volna annyira, az azonban már nem tett különösen boldoggá, hogy miután mentővel vittek be a városba, a karomat altatás mellett húzatni kellett, majd hat hétre be is gipszelték. Ennek az időszaknak a vége volt a legelviselhetetlenebb, amikor egyfolytában viszketett a karom. A baleset miatt vizsgázni sem mehettem, őszire maradt minden, így annak az évnek a nyári vakációját tényleg a könyvek mellett töltöttem, és hol máshol, mint falun. Mamám saját, különleges almakompótjával tette kellemesebbé azokat a heteket. Végül aztán meglett valahogy az érettségi oklevél is. Már nem emlékszem, milyen tételeket húztam a különböző tantárgyakból, de mamám almakompótjának az ízét most is a számban érzem, ha rágondolok.
