Rettegés

Kényelmes családi ház Marosvásárhely központjában. A polgári jólét nyomai s régi fényképek árulkodnak arról az életvitelről, amely egykoron a biedermeier bútorok, blondel-rámás festmények, dísztárgyak, míves kézimunkák és könyvek között zajlott. Miközben az értékek többsége az évek során külföldre vándorolt, a családi ház egyetlen fűtött szobájában egy 86 éves asszony tölti rettegésben a napjait.

Kényelmes családi ház Marosvásárhely központjában. A polgári jólét nyomai s régi fényképek árulkodnak arról az életvitelről, amely egykoron a biedermeier bútorok, blondel-rámás festmények, dísztárgyak, míves kézimunkák és könyvek között zajlott. Miközben az értékek többsége az évek során külföldre vándorolt, a családi ház egyetlen fűtött szobájában egy 86 éves asszony tölti rettegésben a napjait. A lakást Olaszországban élő lánya adta el a feje fölül, ő pedig a kilencven felé tartva, sok betegségével, s ezer lej alatti nyugdíjával nem tudja, hogy a március elsejére kilátásba helyezett kilakoltatás után mi lesz vele.

Pedig úgy indult, mint a mesékben

Az egészségügyben tisztviselőként dolgozó asszony a válás után egyedül nevelte fel ötéves gyermekét. A lányka állandó örömforrás volt, első tanulóként büszke volt rá, s arra törekedett, hogy minden lehetőséget biztosítson számára, ami abban az időben elérhető volt. Érettségi után a fogorvosi egyetemre készítette, de a lány kezét 1973-ban megkérte egy jómódú olasz fiatalember. A katolikus templomban tartott esküvő után a lány egy varázslatos dél-olasz városba telepedett ki. A tisztviselőként dolgozó férj hatszobás tengerparti villába vitte, s nem engedte, hogy a felesége munkát vállaljon. Telefonon, levélben tartották a kapcsolatot, évente jöttek, s az anya kétévente látogatta meg őket, s megtanult olaszul is. A lánya mellett volt, amikor az unokái, egy kislány és egy kisfiú, megszülettek. Mivel akkoriban egy dolgozó nő – a fizetés nélküli szabadságot is beleszámítva – legtöbb két hónapig tartózkodhatott külföldön, ezt a nagymama ki is használta.

Ma is elérzékenyül, amikor olaszországi útjait felidézi. Repülővel ment Bukaresttől Rómáig, majd onnan tovább a végtelen kékség felett, amely „olyan volt, akár egy szimfónia” – emlékezik, majd hosszan mesél a mediterrán világ különleges szépségéről. Miközben lányán is segített, itthon a tiszteletet megadva gondozta a szüleit, akik a vagyont fiuk és lányuk között megosztva, ajándékozással hagyták rá a szülői házat. Haláluk után néhány évvel fedezte fel a mellében levő csomót, ami hol érezhető volt, hol eltűnt, majd, miután kiderült, hogy rosszindulatú daganatról van szó, sürgősségként Olaszországban műtötték meg. Hazatérése után hosszú utókezelés következett. Mivel úgy érezte, hogy fogytán az ereje, 1997-ben eldöntötte, hogy a szüleihez hasonlóan a házat ő is a lányának ajándékozza, aki kezdetben hárította a szándékot, majd amikor édesanyja kijárta, hogy meghosszabbítsák a román állampolgárságát, egy napra hazatért, hogy megkössék az ajándékozási szerződést. Az anya a szüleivel készült okiratot vitte mintának, s hasonló szerződés megszerkesztését kérte a jól ismert közjegyzőtől. A nagy sietségben – a lányának még aznap vissza kellett utaznia – csak másnap olvasta el alaposan a szerződést, s akkor vette észre, hogy a haszonélvezeti jog feltüntetése kimaradt. Mivel úgy gondolta, hogy a közjegyzőnek a régi ismeretség mellett szakmai kötelessége lett volna figyelmeztetni, visszament, hogy számon kérje: miért nem a minta szerint járt el. A válasz az volt: ha akarja, perelje be. Aggodalmát megosztotta a lányával is, aki megnyugtatta, hogy soha nem fogja kitenni a házból.

Váratlan fordulat

Egy év elteltével a lánya hazatért. Érettségi előtt álló gyermekét és férjét elhagyva, a barátjával érkezett Marosvásárhelyre, s beköltöztek a szülői házba, majd bejelentették, hogy itthon maradnak, s élettársával vállalkozásba kezdenek. A kezdeti öröm, hogy nincsen egyedül, az anyában mindinkább keserűséggé változott. Kiderült, hogy csupán a cseléd szerepét szánták neki, s helyét az asztalnál a férfinak kellett átadnia. Tehetetlenül szemlélte a mulatozásokat, az állandó cigarettázást, a visszatérő hangos veszekedést. Elmondása szerint a lánya mindenbe belekötött, s a kapcsolat közöttük egyre feszültebbé vált. 11 hónap múlva költöztek el egy másik, időközben megvásárolt házba, s feléje sem néztek többet.

Amikor mégis erőt vett magán, s felhívta a lányát, elutasító választ kapott. Egy év múlva látogatták meg, de csak azért, hogy szóban és tettlegesen is megfenyegessék, mivel anyagi kényszerűségből áron alul adott el egy hintaszéket a házból. A lánya ekkor helyezte először kilátásba, hogy egy garzonlakásba fogja „bedugni” az anyját, aki kénytelen volt túltenni magát a történteken, s arra gondolt, hogy csupán a férfi hatására bánik csúnyán vele, aki a lányát is terrorizálja.

Fenyegetések sora

Hogy mégsem így volt, négy év múlva egy levél döbbentette rá. Lánya a végrehajtón keresztül szólította fel, hogy hagyja el a házat, mivel időközben eladta azt. A felszólításhoz egy bérleti szerződést is csatoltak, amely egy hatodik emeleti garzonlakásra szólt a Tudor negyed szélén. A lánya nevére kiállított bérleti szerződésben kikötötték, hogy a lakásra nincsen albérleti jog.

Mivel nem tett eleget a felszólításnak, fenyegetések sora következett. Két hónap elteltével postaládájában egy telekkönyvi kivonatot talált, ezúttal az új tulajdonosok kérték, hogy egy héten belül költözzön ki a házból.

Tisztelt asszonyom, hangzott a megszólítás a következő, aláírás nélküli figyelmeztetésben, amelyben a lánya sürgette, hogy költözzön át a „két évre” bérelt garzonlakásba, amelynek költségeit egész további életében fedezni fogja. Az ajánlott levelet újabb követte, ezúttal nem hiányzott az aláírás sem. Ahogy teltek a hetek, megváltozott a hangnem, s finomult a megszólítás is. Már tisztelt anyám lett, s kiderül, hogy lánya szeretettel várja egy külön bejáratúnak mondott lakrészbe, amelyet a többszobás házban az anyjának fognak berendezni.

Ezt a vevő levele követte, amelyben értesítette az idős asszonyt: közölje vele telefonon, hogy két tanú jelenlétében mikor mérhetik fel a lakás állapotát.

Az anya az első felszólítás nyomán napokra megsüketült, szívpanaszai felerősödtek, látása és idegi állapota romlott. Később, amikor súlyos tüdőgyulladással kórházba került, a lánya és élettársa egy udvarra néző ablak keretét kivéve vette szemügyre a lakást, ahelyett, hogy meglátogatták, segítették, egy pohár vizet adtak volna.

A fenyegetések nyomán az idős asszony az igazságügyi szervekhez fordult. Egyrészt a lánya hálátlansága miatt, aki eladta a feje fölül a házat, s esze ágában sem volt gondoskodni róla, másrészt azért, mert a felajánlott lakások komolytalan szándékot sejtettek. A lánya nevére kikötésekkel bérelt garzon után a külön bejáratúnak mondott lakás az olasz élettárssal közös tulajdonú volt. Miután a férfi megfenyegette és erőszakoskodott vele, elképzelhetetlennek tartotta, hogy olyan lakásba költözzön, ami felerészben az élettárs tulajdona. Ha egyáltalán létezett még a lakás.

A sikertelen próbálkozások után a lánya visszatért a férjéhez Olaszországba, s többé nem adott életjelt magáról, majd távozott az élettársa is.

Nem törtek az életére

Az idős asszony ügyvédje azzal próbált az igazságügyi fórumokra – bíróság, törvényszék, táblabíróság – hatni, hogy a megajándékozott méltatlanná vált a házra, amit kapott, s hálátlanságnak, sőt kegyetlenségnek tekinthető mindaz, amit az anyjával elkövetett.

Az érvelés során az is elhangzott, hogy a 451 milliós vételár, amelyért az adásvételi szerződés értelmében a 151 négyzetméter felületű belvárosi háromszobás lakás gazdát cserélt 2004-ben, komolytalan összegnek számított. Szakértői felértékelés alapján az adásvétel idején a ház lejben több mint hárommilliárdot ért, miközben a vevő az ehhez képest csekély vételárból alig több mint a felét törlesztette, amint az a telekkönyvből pontosan kitűnt.

A több éve folyó per idején az igazságügyi szervek sorra elutasították az ajándékozás visszavonására s az elfogadhatatlanul alacsony áron történt adásvétel megszüntetésére beadott kereseteket. Véleményük szerint nem voltak elég súlyosak a fenyegetések, az idős asszonynak nem törtek az életére, az árat pedig a szerződő felek állapították meg egymás között.

Miután az igazságszolgáltatás útja az idős asszony számára járhatatlanná vált, feltevődik a kérdés, hogy a gyermeknek, aki ajándékba kapta nagyszülei, szülei vagyonát, a romániai polgári eljárás szerint nincs semmilyen kötelezettsége az idős, beteg anyával szemben? Nem tartozik azzal, hogy a feje fölül eladott házért megfelelő cserelakást biztosítson, jó szóval, élelemmel, s legalább egy pohár vízzel segítse azt, aki szeretetben felnevelte?

Elnézem 86 évesen is szép arcát, s hallgatom, ahogy ifjúkori álmának beteljesüléséről, Olaszország s a mediterrán világ megejtő, különleges szépségéről mesél, nem mindennapi lelkesedéssel, szellemileg frissen, minden részletre emlékezve, s közben arra gondolok, hogy anyának, nagymamának hányan elfogadnák, akiknek nem adatott meg, hogy a szüleik ilyen kort éljenek.

Méltatlannak, megalázónak tartja, hogy tovább pereljen, s rettegve számolja, hogy hány napja van, amíg kiteszik a szülői házból. Történetét pedig azért akarta megosztani, hogy az ő esetéből mások is tanuljanak.