Krasznahorkai László
*Forrás: Facebook
Véletlen, hogy egy stockholmi látogatás kapcsán mostanában sokat írtam a Nobel-díjról. Mégsem hagyhatom ki azt, amivel tele van a világsajtó, s amivel napokon át foglalkozott a hivatalos és a közösségi média: Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díját. Mint a magyarok általában, én is örülök az író ilyen magas rangú elismerésének. Majdnem azt írtam, hogy mint minden magyar, de a médiából érkező visszajelzések szerint melléfogtam volna. Nem minden magyarnak tetszik, hogy Krasznahorkait érte ez a kivételes horderejű kitüntetés. Sokan kritikus szemléletével nem tudnak megbékélni, mások másba akadnak bele, és mindenféle indokkal ki is fejezik fanyalgásukat. Nem mélyedek ebbe bele, ki-ki maga dönti el, hogyan viszonyul a díjhoz. Én pozitívan, és azt mondom, azoknak van igazuk, akik büszkék az újabb magyar irodalmi Nobelre. Az más, hogy megriadva művei terjedelmétől, sajátos stílusától, azokat aránylag kevesen olvasták. Most itt az ösztönző, hogy végre belevágjanak. Mint hírlik, pár nap alatt el is fogytak a kötetei a könyvesboltok polcairól. Talán a leghíresebb regényéből, a Sátántangóból készült hét és fél órás filmet is megnézik, azt is többfelé elkezdték vetíteni.
A Múzsa nyilván kisebb terjedelmű írásokat igyekszik közölni. Mi tehát most az író rövidprózakötetének kiadói kedvcsinálójához folyamodunk. A 2018-ban megjelent Megy a világ című Krasznahorkai-könyv kiadói ajánlóját idézzük ide:
„Megy a világ előre. És akkor mi marad hátra a végidők kezdetekor? Például Krasznahorkai László titokzatos-személyes elbeszélései, melyek között akad monológ, rövid történet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés és előrepillantás; igazi mesterdarab mind. Lenyűgözően tágas Krasznahorkai-mondatokban ismerkedhetünk meg az elbeszéléskötet rejtélyes hősével, aki először beszél, aztán elbeszél, végül pedig elköszön. Ebben a hármas léttagoltságban találkozhatunk a többiekkel, akikről ő beszél. A földet először elhagyó Gagarin, a röpülni képtelen okinavai guvat, a berlini metró peronján dolgát végző hajléktalan, a tébolyult Nietzsche Torinóban, a beváltott éden ígéretét megfesteni igyekvő Palma Vecchio, a Shanghaiban dolgozó tolmács, aki azt tervezi, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, a Victoria-vízeséshez, vagy legalább a schaffhauseni vízeséshez, a hárshegyi gyerekgyilkos, az egy kézen álló indiai aggastyán. Ami a különböző figurákat és históriákat összeköti: az író szenvedélyes, csillapíthatatlan érdeklődése és figyelme az emberi táj iránt. Hogy »egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik«. A bölcseleti tételeket, egzisztenciális kérdéseket fanyar-felszabadító, önmagával is kíméletlen iróniával ellensúlyozva, Krasznahorkai a távolit hozza közel, az univerzálisban az egyszerit csillantja fel, és ahogy olvassuk az írásokat, kirajzolódik saját létezésünk egyetemes mélysége is: »hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége – meg persze mind efölött a melankólia pusztító gyöngédsége, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek a szívtelen, józan, jéghideg messzeségben van«”.
És végül tovább ugyancsak az író saját szavaival, immár a kötetből: „Én itt hagynék mindent, a völgyeket, a dombokat, az ösvényeket és a szajkókat a kertből, én itt hagynék csapot és papot, eget és földet, tavaszt és őszt, itt hagynám a kivezető utakat, az éjszakákat a konyhában, az utolsó szerelmes pillantást s a városok felé vezető összes borzongató irányt, itt hagynám a tájra ereszkedő sűrű alkonyt, a súlyt, a reményt, a bűvöletet és nyugalmat, itt hagynék szeretetet és közelit, mindent, ami meghatott, megrendített, magával ragadott és felemelt, itt hagynám a nemest, a jóakaratút, a kellemest s a démonian szépet, itt hagynék minden rügyfakadást, minden születést és létet, itt hagynám a varázslatot, a rejtélyt, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek s az örökkévalóságok kábulatát: mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.”
