Farkas Árpád fogadása az Apollóban
2025-10-17 12:00:00
- Nagy Attila
Megboldogult ifikoromban, a Bolyai Farkas líceumban, az 1970-es évek legelején egyes magyartanárok kötelességüknek tartották elvinni egész osztályokat irodalmi eseményekre, élőben látni-hallani azokat az alkotókat (költőket, írókat stb.), akikre – mint a korszak által különösebben nem kedvelt, sőt, üldözött!, de elveik és nemzetrészük mellett műveikben is kiállókra – felnéztünk, mert ők tartották bennünk a lelket, ha túlzok is talán: ők voltak számunkra a Remény…
Egyikük Farkas Árpád volt, akinek Jegenyekör című verskötete éppen akkor jelent meg. A székelyföldi, Sepsiszentgyörgyön élő költőről – hála Zoltán Ildikó tanárnőnknek – már tudtunk, sőt, a kötetét olvastuk is már jó néhányan.
Beleborzongtunk!
De persze nem nagyon tudtuk elképzelni akkor, hogy Orra bukva az avaron, hogyan is lehet tovább menni Költőnek, szerkesztőnek (Jancsik Pál), illusztrátornak (Plugor Sándor) és kiadónak (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971) egyaránt, egy, a belügy által leuralt társadalomban?
Órási volt a lelkesedés – és óriási volt a megtorlástól való félelem is…
És hogy lelket öntsön belénk a félelem ellen is talán, tűzként terjedt el Marosvásárhelyen a hír, hogy jön Farkas Árpád bemutatni és felolvasni a Jegenyekörből, az Apollóba, Marosvásárhely régi, híres bálozó palotájának egyik kisebb termébe…
Remélem, mind eljöttök!, hívott Z. I., áldott emlékű tanárnőnk.
A Főtéren már civilek nyüzsögtek, vizslatva, mint akkori jelenünk idomított kopói.
De már senkit nem érdekeltek, tódultunk az estre, és mielőtt megérkezett volna az Apollóhoz, felállt a díszsorfal a kapu alatt, úgy vártuk a Költőt!
A zsúfolásig telt teremben, kissé lámpalázasan – mert ilyen fogadtatásra, gondolom, nem számított –, Farkas Árpád röviden köszöntött mindannyiunkat, majd megkértük, hogy olvasson fel nekünk az új kötetéből.
És akkor, az Ő jellegzetes hangján, felolvasta a Lipovánok címűt, megadva azt az alaphangot, mely még sokáig kísérte a romániai – és azon belül az erdélyi – magyar költészetet…
Farkas Árpád is eltávozott azóta, meg Bretter György is, aki esszében féltette irodalmunkat az elvidékiesedéstől, utalva elsősorban a Kossuth-díjas költőnkre és arra a körre, amelynek köszönhetően mégis úgy vagyunk meg, ahogyan szinte nem lehetnénk…
S mert nyomás alatt nő a pálma, köszönöm elsősorban áldott emlékű magyar- és világirodalom-tanárnőmnek, Zoltán Ildikónak, hogy részem lehetett abban a élményben, amely a mai napig élteti bennem a Sectio Caesarea utáni örömöt és megnyugvást, hogy mindkettő él – aki szülte és az újszülött…
Ave!
