2024. december 19., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

2012. január 28-án nagyon elcsendesedtem, amikor beültem az autóba és elindultunk a repülőtér felé. Teher volt a csend és a kérdés: vajon csak el, vagy vissza is vezet ez az út?


2012. január 28-án nagyon elcsendesedtem, amikor beültem az autóba és elindultunk a repülőtér felé. Teher volt a csend és a kérdés: vajon csak el, vagy vissza is vezet ez az út? Bármennyire nem akartam a kérdést, ott lüktetett a szívem legmélyén. Egyedül elindulni a világ másik végére az én koromban nagy kihívás. Mégis útra keltem.

 2010-ben beválasztottak az amerikai székhelyű Nemzetközi Unitárius és Univerzalista Nők Egybehívása (ICUUW) vezetőtanácsába. Rajtam kívül van egy indiai és egy Fülöp-szigeteki tagja a vezetőségnek, a többiek amerikaiak. A szervezet az annapolisi (AEÁ) unitárius univerzalista egyházközség által beindított programot támogatta a Fülöp-szigeteken. 2006-ban bejegyeztek egy nemkormányzati szervezetet Buhata Pinay (Do it Philippina) néven. Így indítottak el több településen is nevelési, kommunikációs hálózatot fejlesztő, egészségvédelmi és háztartási jövedelmet kiegészítő programokat. A szervezet vezetősége egyhetes úgynevezett tanulmányutat tervezett, amelyet konferencia zárt. Hát így kezdődött a Fülöp-szigetek rejtelmes világával való találkozásom.

Az oda vezető út 17 órát tartott. Amikor megérkeztem, nem várt senki. Elfelejtették. Szerencsére majdnem mindenki beszélt angolul és minden lépésre ajánlották magukat a taxisok. Rövid egyezkedés után elindultam a szálloda felé. Egyik ámulatból a másikba estem. Autó autót ért. Háromkerekű tuctuc, motorbicikli, bicikli, Jeepney, a legmodernebb luxusautó, gyalogos, de még kutya is, minden együtt van. A maximális sebesség 20-as volt. Ha előzni akart a taxis, dudált, aztán, ha úgy látta, hogy épp elfér, már ment is. Az útkereszteződésnél az volt az érzésem, hogy mindenki egyenesen nekünk jön, de még csak hozzánk sem ért senki. Bár mindegyre mondtam, hogy nem sietek, a taxis mindig azt válaszolta, hogy ő bizony sietne, de nem tud. (Hát ott a vásárhelyi autósoknak gépkocsit vezetni a világ legnagyobb büntetése lenne.)

Másnap reggel 8-kor már úton voltunk. A varrodát látogattuk meg, utána az unitárius egyházközséget. A varrodában kisgyerekruhákat készítenek és újrahasznosítják a már nem használható darabokat. Ezekből lábtörlőt, székpárnát szőnek, állványon. Nagyon sok a gyermek. Hét-nyolc gyermek van egy családban. Nem kapnak családi pótlékot a gyermekek után, szociális segély sincs. Lehangoló a látvány. Nagy a szegénység, de nem mindenkinek. Értetlenül néztem körül. A palota mellett háznak nem nevezhető kunyhók, aztán újból palota, és ezt nem értettem. Az ottani lelkész nagy lelkesedéssel mondta, hogy ez azért van, mert az emberek nagyon kötődnek a helyhez, ahol születtek. Nagyon erős az identitástudatuk, a nemzeti hovatartozás érzése, ezért ha sikerül anyagilag megerősödni, akkor oda építi a házát, ahol felnőtt. Nem hagyja el a földet, ha az övé. Ugye, ismerős ez az érzés? A családban a szülők-nagyszülők tisztelete sem szégyen. Amikor a vendégfogadónk lánya hazajött, kezet csókolt a nagymamának, aztán az édesanyjának, majd üdvözölte a vendégeket. Az a családtag, akinek sikerül jó munkahelyet találni, segíti a többieket. Nagyon összetartó, erős családok jellemzik a Fülöp-szigeteki társadalmat. Nyitott szívű, kedves emberek. Büszkén mondják, hogy ha szegénynek születtél, az nem a te hibád, de ha úgy is halsz meg, az már igen. Kreatívak. Amit lehet, újrahasznosítanak. Például újságpapírból és színes fóliából virágot készítenek.

Mosolyognak és szolgálatkészek

A varrodában a program keretében úgy dolgoznak az asszonyok, hogy aki nem tud bejárni, az otthonról bedolgozik. Őket is meglátogattuk. Az utcában éppen feltörték az aszfaltot, mert vizet vezetnek és kanalizálnak. Alig hiszem el, amit látok. Fáj a látvány. Ekkora szegénységet még elképzelni is nehéz, és ez Manila, a főváros pereme. Amikor az egyik fiatalasszonyt azzal bátorítom, hogy ha lesz víz, megváltozik az életük, elmosolyodik és azt kérdezi: miért? A víz sem munkahelyet, sem pénzt nem fog hozni. Ott lesz a víz, de nem lesz miből kifizetni. Miért változna hát valami is az életünkben? – tette hozzá.

Innen a templomba mentünk. Templom?! Egy házacska lakói megengedték, hogy az udvaron egy fél lefödést készítsenek. Toribio s. Quimada, a Fülöp-szigeteki unitárius egyház megalapítója szerint a reményt tanítani kell mindenkinek. Nem értettem, miért kell tanítani. A remény bennünk van, olyan, mint a szívdobogás, ott lüktet benned, de vajon miben reménykedhet, akinek semmije nincs a sok éhes gyermekén kívül, mert a férje is munka nélkül van? S hogy miért nem megy napszámba? Elmegy, ha talál munkát, de egy napszám 45 peso, ami körülbelül 3 lej 50 baninak felel meg. Azt kérdezte tőlem valaki, hogy akkor miért szülnek annyi gyermeket? Az ország 84 százaléka katolikus. A válást hivatalosan nem engedélyezi a kormány. Az abortuszt hivatalosan nem tiltják, de akkora a bűnbeeséstől való félelem, hogy nem is védekeznek. Ahány gyermeket ad Isten, azt mind megszülik. A statisztika szerint naponta 11 asszony hal meg gyermekszülésben. A népesedési statisztika nem pontos. Sokan otthon szülnek és nem anyakönyveztetik a gyermeküket. Az adatok ellentmondásosak, de Manila lakossága mindenképp 19 és 20 millió között van, kb. annyi, mint Románia egész népessége.

(folytatjuk)

Nagy Gizella

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató