Pénzügyi gondok
2024-10-07 16:00:00
- Kuszálik Péter
A pénz nemcsak hálás, hanem kimeríthetetlen téma is. A múlt héten a pénz és a munka viszonyát is érintettem, de csak fuvintásnyira, mert amiről a szakemberek vastag könyveket írnak, azt nem lehet néhány szóval elintézni. Nádas Péter megpróbálta, de csak eddig jutott: „Nem a munkából lesz a pénz, hanem virtuális pénzszaporításból lesz a munka.” (Magyar Hang, 37. sz.) A virtuális valóságról tavaly ősszel írtam (2023. szept. 12.), mondván, hogy megint maszlaggal etetik a nép fiait, mert a virtuális szó értelme: látszólagos, elképzelt, nem valódi. Milyen lehet a virtuális pénzszaporítás? Én el sem tudom képzelni, de mások már a kriptovalutát is föltalálták (a kripto- előtag az utótag rejtett, titkos voltára utal); olyan lehet ez, mint a gyermekek játékpénze; a nagyszoba szőnyegén boltosdit játszanak, és játékpénzzel papírba csomagolt semmit vesznek rá: „mondjuk, hogy ez a kék papír a pénz, és ebben a fehér papírban tíz deka kolbász van”. Ötéveseknek elmegy, a kiskamaszok már kiröhögik. Izlandon (ahol olcsó az áram, mert a földből ingyen sistereg a gőz, és hajtja a turbinákat) focipályányi telkeken száz és ezer számítógép ’gyártja’ a kriptovalutát, de hogy mire költik, azt csak őt tudják. Aladár a nagypiacon akart egy zsák krumplit venni efféle pénzzel, elzavarták.
A vasárnap esti hírekben hallottam (a konyhába menet, a tévében): a bukaresti kormány a tanárok dugipénzét akarja megadóztatni, mert úgy tűnik a hatalomnak, hogy a tanügyi káderek túl sokat keresnek a magánóráikon. Ez már konkrét valóság, nem kripto- meg virtuális mutyi. De nem tudom, miért idegeskedik a kincstárnok, hisz senki sem bolond elégetni a dugipénzét, hanem a boltba rohan vele, hogy valami hülyeséget vegyen rajta: hajlítható telefont, akkumulátoros autót, plazmatévét, vattacukrot stb. Az állam és az ún. adócsalók közötti háború évszázadok óta dúl, a harc áldozatai húszhektáros temetőkben várják a feltámadást, ami után az infláció már nem zabálja föl a vagyonukat. A kincstárnok gondolkozás nélkül kiküldi az adószedőket, pedig egy üres percében elmélázhatna azon: vajon miért ellenkeznek a polgárok? Nem az a baj, amit 1992-ben tapasztaltam Kis-Magyarországon? Veszprém megyében gyalogoltam egy nagyot, s autóstoppal fejeztem be a sétámat. Valami húsz percet autóztam csak, de azalatt egy olyan közgazdasági előadást hallgattam meg, aminek a lényegét a kincstárnoknak és a fináncfőnöknek is ismernie kellene. Egy maszek fotós vett föl az autójába, s elmondta: „minden megkeresett száz forintból száztízet be kell fizetnem az államnak ilyen-olyan harács, kepe, adó és illeték formájában; higgye el, nem csalnék, ha nem kényszerítenének rá”. Tiszta?
Mondok egy másik példát, ez is utazós emlék. A ’zarándokturizmus’ pénzügyi gondjairól a Caminón tett gyaloglásaim során alkottam véleményt. Több helyen is előfordult, hogy a szálláson vacsorát adtak, de nem fix összeget kellett érte fizetni, hanem az erre szánt pénzt egy kosárba tettük: mindenki a lehetőségei szerint. Egy ilyen eset inspirálta az alábbi leírást: „Menet közben azon morfondíroztam: nem is olyan rossz üzlet az ilyen vendéglátóskodás. Emlékezetem szerint sehol nem kaptam számlát a szálláson, s a vacsorán összekalapolt pénz sok mindenre elég, ha jól beosztja az ember. A jelek szerint a spanyol nemzetgazdaság nem törekszik a szürkegazdaság kifehérítésére, a fináncok megelégednek azzal, amit a hospitalero (a szállásokat fenntartó emberke) önszántából befizet. A zarándokok így is nagy hasznot hajtanak az országnak, fölösleges dolog volna azon kekeckedni, hogy Pilar vagy Carlos nem könyvel le minden deka lisztet vagy kiló krumplit. Szerintem is elegendő egy sima kasszakönyv, a rendes emberek úgyis kifizetik azt, ami az államnak dukál.
Az állam nem bízik a kiskereskedőben (Lackó mondja mindig: »a könyvelés nem egyéb, mint a bizalom hiánya«), és állandóan a nyakára küldi az ellenőreit. Hol vannak a régi szép idők, amikor Gyuri bácsi – a sarki suszter – havi fix összeget adózott, a gyárban pedig nettó bért számoltak, hogy a dolgozónak ne kelljen az adóval bajlódnia. A nagy csalók a dúsgazdagok közül kerülnek ki, a kisember tudja, hogy ráfizet, ha a kiskapun akar elslisszolni. Épp mostanában olvastam: egy spanyol operaénekesnő egymillió eurós adóhátralékot fizetett be, csak ne rakják kóterbe. Hasonló nagyságrendű hátralékja volt az egyik teniszcsillagnak is.” (K.P.: Indulj el újra. 2019. 117. p.)
Hm. Az új generáció a piacgazdaságot már sajátjaként fogja kezelni és használni, mi (öregek) már nem tudjuk megszokni ezt a világot. A logikus és mértéktartó dolgokat elfogadjuk, de a túlzások nem dicsérik a jelenlegi rendszert. Kedvenc piacomon gyűjtöttem két adalékot. 1. Rózsika néni csődöt jelentett, és kivonult a piacról: nem győzte az adminisztrációt meg az egyre változó szabályokat és szigorításokat. 2. (Erről nincsenek pontos adataim, de hihetőnek tűnik.) A fogyasztóvédelmi ’szigorú bácsi’ azért vetett ki bírságot, mert az egyik kiskereskedő – a vásárló kérésére – felbontotta a nyolcas csomagot, kivett két tekercs budipapírt, és egy másik zacskóban adta át a vevőnek. Úgymond: sérül a sterilitás és a higiénia. Gondold el, Hermina! S akinek nem papír, hanem falevél vagy újságpapír jut, annak a seggére miként vigyáz éber államunk?
