Ezernyi hangja lehetett annak az éjszakának. Szívdobbanásszerűen ismétlődő kalapácsütés, gúnykacaj és elfojtott zokogás közé keveredett fegyverzörej, aztán újra az a kalapács… És a mindent eldöntő szó, amit egy egész tömeg morajlott a végtelennek tűnő tereken. Nagycsütörtök utolsó óráiban mindezt hallhatta, láthatta már maga előtt az elárult Mester, és talán ez volt az az időtöredék, amikor messiás volta tudatában is újra meg újra átjárta a csontig hatoló, emberi félelem. Az, amit mind olyan jól ismerünk, és aminek legyőzéséért sokszor olyan sok mindenre képesek vagyunk. Ő nem próbált szabadulni a közelgő rettenettől – bár könnyedén megtehette volna –, de a rá váró történések bizonyossága ugyanakkora súllyal nehezedhetett rá a Getsemáne-kert sötétjében, mint alig fél nap múlva a kereszt.
Ha megkísérlek egy vakmerő időutazást, ott találom magam az alvó tanítványok között. Nem, egy percig sem tudok Őérte, Vele virrasztani, lenyom az elmúlt napok eseményeinek sűrűsége és az Úr közelségében elfogyasztott különös vacsora utóíze. Miközben alszom, nem kell arra gondolnom, amit az asztalnál mondott, nem kell kényszeresen sokadszorra is visszapörgetnem a fejemben a jelenetet, amikor talán éppen én nyúltam vele egyszerre abba a tálba. Vagy mégsem? Ugye mégsem? – győzködhetném magam gyámoltalanul, pedig jól tudom, aggodalmaimmal és öntörvényű lépéseimmel annyiszor, de annyiszor elárultam már Őt a mögöttem lévő évtizedek alatt. Sokszor a harmadik kakasszó sem volt elég ezt felfogni, elfogadni, esetleg csak jóval később kerülhetett erre sor egy kegyelmi pillanatban.
A Golgotára vezető úton sem állom meg a helyem, minduntalan letérít róla egy hétköznapi gond, gondolat. Talán csak a kényszerítő külső körülmények tarthatnak meg rajta egy ideig, hogy segítője legyek a keresztet vivő Krisztusnak, ahogy a cirénei Simon is lett a római katonák parancsára. De hamar ellankadok, és inkább elengedem a súlyt, aztán kihátrálok az Életet vesztőhelyre kísérő áradatból.
A többit kihagyom. Nem tudom végignézni, ahogy a kenyeret szaporító, testet és lelket gyógyító kezekbe belefúródnak a gyilkos szegek. Nem akarom hallani a kalapácsütést. Csak a húsvétvasárnapi fényre vágyom, az áldott, felszabadító felismerésre, hogy igen, most is megtörtént, ahogy eddig minden évben, idén is meglett a csoda, teljes pompájában ragyog fel újra körülöttünk és bennünk a mindent Megbocsájtó szeretete. Olyan jó beburkolózni ennek a megélésnek az örömébe. És olyan jó lenne meg is maradni benne legalább a pünkösdig lepergő ötven napon át. Az ünnep tudata azonban hamar fakulni kezd, elég egy nem kívánt hír vagy egy kívülről érkező, kártékony megjegyzés, gesztus, mozdulat. Kis műanyagkeresztek szurkálhatják az önbecsülésünk, jövőképünk, és ettől már úgy érezhetjük, elindultunk a Kálvárián. Persze jogunk van ehhez az érzéshez – elvégre a Krisztus utáni idők egészen szabadnak hitt szakaszában élünk –, csak az a kérdés, hogy nem fosztjuk-e meg így magunkat attól a tágabb perspektívától, ami a létezésnek igazán értelmet ad.
A virágvasárnapi Passión nem csak gondolatban kísérhettük végig Jézust a feltámadásban győzedelmeskedő úton. Nem tudtam megállni, hogy időnként ne figyeljem a körülöttem lévők arcát. Láttam idős férfit és fiatal nőt is könnyezni, utóbbi talán megjárt már néhány stációt a krisztusi nyomon, pihésen sarjadó haja legalábbis erre engedett következtetni (bár természetesen tévedhetek). De láttam nem egy olyan nézőt is, aki akciófilmként követte a jeleneteket, és a Barabbás megmentésére biztató szereplőtől kacagva vette el a bűnőző nevét tartalmazó cetlit. Vajon hányan választanák tényleg őt, ha hirtelen meglódulna – és előre vagy hátra robogna – az időkerék? Szeretném azt hinni, hogy senki. Hogy mindenki a Megváltó nevét kiáltaná, és megragadná a feléje nyújtott, áldást osztó kezet. És tenné mindezt anélkül, hogy gyanakvó szemmel keresse, pontosan hol is voltak azon a kezen a szegek.
