Lőfegyverrel és könyvekkel

„Vadásztörténet”

Bárhol is dolgozott különböző vezető tisztségekben, dr. Deák István okleveles erdőmérnök, a közgazdaságtudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja sohasem mondott le örök szenvedélyéről, a természet, az erdő, az állatok, a vadászat szeretetéről, ami ma, a nyolcadik évtized derekán túl sem hunyt ki. Nemcsak puskával hódol kedvtelésének, hanem hosszú élete során vadászati és munkaszervezési szakkönyvekkel, szaklapokban közölt vadászcikkek sokaságával is. 

– Mielőtt rátérnénk a vadászatra, arra kérem, tekintsük át röviden életútját, bár tudom, hogy hosszan lehetne beszélni róla.

– 1934. december 26-án születtem Erdővidék fővárosában, Baróton, ahol édesapám kereskedő volt. Szüleim hét gyermeket neveltek fel, valamennyien életben vagyunk. A Baróton végzett hét osztályt követően a Kézdivásárhelyi Erdészeti Műszaki Középiskolában érettségiztem 1952-ben erdésztechnikusi oklevéllel. A târgu-jiui légvédelmi tüzérségnél töltött kétéves katonaság idején sajátítottam el a román nyelvet. A brassói műszaki egyetem elvégzése után erdőmérnökként a székelyudvarhelyi erdőkitermelő vállalathoz helyeztek, majd három év múlva a több tízezer hektáros Fenyédi Erdészeti Hivatalnak lettem a vezetője. „Pártunk és kormányunk” utasítására kerültem az akkori Maros Magyar Autonóm Tartomány központjába, Marosvásárhelyre, ahol a következő években ipari, kisipari, kereskedelmi egységek felügyeletét bízták rám. Több ipari egységnél dolgoztam vezető beosztásban, végül az akkori IPP vállalattól mentem nyugdíjba, miután hiába kértem feletteseimtől, hogy engedjenek vissza az erdőbe.

– Ez az időszak is megérne egy külön beszélgetést, de ezúttal maradjunk a vadászatnál és a szakírói tevékenységénél. Hogyan, miért, miről kezdett el írni?

– Marosvásárhelyen dolgoztam, amikor egykori tanárom, aki a földmérést tanította a középiskolában, és olyan ismeretekkel vértezett fel, ami kiváltotta egyetemi tanárom elismerését is, a hetvenes évek kezdetén megkérdezte, hogy nem társulnék-e be készülő könyvének megírásába. A munkavédelemről szól a könyv (1973), amelyben kisebb részletek mellett a baleseteknél szükséges elsősegélynyújtásról szóló résznek vagyok a szerzője. Így kaptam kedvet, és írtam meg 1973-ban A vágásvezető kézikönyvét, ami a munkaszervezésről szól. 

A következő közös alkotásunk a Kádár Zsombor irányításával készült Ergonómiai ismeretek című szakkönyv (1976), amely ember–gép munkaviszonyát tárgyalja. Akkoriban kezdő tudományágnak számított, és később ebből doktoráltam. Fontosnak tartottuk, hogy abban az esetben, ha a munkát jól szervezzük meg, és a munkás úgy dolgozik, ahogy kell, minél kevesebb energiával minél többet lehessen termelni. A könyv megírása után kedvet kaptam az ergonómiához. Itthon éveken át jártam a Maros menti és a Görgény-völgyi erdőkitermeléseket, majd bel- és külföldön felkutattam a lehetséges forrásokat. Sikerült annyi anyagot összegyűjteni, amiből doktori képzésre jelentkeztem Bukarestben. A nemzetgazdaságban dolgozó vezetők snagovi továbbképzési központjának doktori iskolájában tettem le a vizsgákat, és védtem meg nyolc év után a doktori dolgozatom. Sajnos, nem értékelték, ahol kellett volna, és anyagi előnyök hiányában mindössze az erkölcsi előnnyel maradtam. Bárhol is dolgoztam, tanultam, az erdővel való kapcsolatot a vadászat révén mindvégig megtartottam.

– Mi volt az első élmény, ami ezen az úton elindította?

– A mesékkel kezdődött, majd édesapám, aki vadász volt, ahogy az őszi szántásból kilátszottam, a hátamra akasztotta a régi, ócska hátizsákot, amely a bokámig ért, és magával vitt vadászni. Kimentünk a kertek végébe, és amikor ugrott a nyúl, meglőtte, betettük a hátizsákba, és hazaindultunk. Amikor ugrott a második, hiába szóltam, hogy lőjön, azt mondta: kell máskorra is. A nyúlzsákmány a népes családnak mindig nagyon jól fogott. 

Amikor az általános iskolát Baróton elvégeztem, a családi „tanácsban” az anyai nagyanyám ragaszkodott volna a székely hagyományokhoz, miszerint az első fiút papnak kell taníttatni. Édesapám azonban a természet iránti vonzódásom látva úgy döntött, hogy a kézdivásárhelyi erdészeti iskolába írat. A középiskolában, amely a tanügyi reformig római katolikus gimnázium volt, a műszaki tantárgyakból nagyon jól felkészítettek, amit egyetemi tanulmányaim során tanáraim is értékeltek. Érettségi után egy évet technikusként a baróti erdészetnél dolgoztam. A két év katonaság után egy évet Alsórákoson, egy évet Olaszteleken voltam erdésztechnikus. Ez idő alatt készültem a felvételi vizsgára a brassói műszaki egyetemre, ahol öt év után avattak erdőmérnökké. 1965-ben erdészetvezetőként kaptam meg a vadászengedélyt, vásároltam fegyvert, álltam be a vadászegyesületbe, és 86 évesen is rendszeresen járok vadászni. 

 – Mi tartotta, tartja fenn ezt a több mint fél évszázados vonzalmat?

– Ha a vadászatot az ember megkedveli, azt ösztönszerűen folytatni kell. Nem csupán a vad meglövését jelenti, hanem a vadállomány védelme érdekében szakszerűen végzett tevékenységet. Ebben benne van a természet, a vadon élő állat szeretete is. Az igazi vadász a vadat óvja, védi, nyugalmát biztosítja, táplálja, és ily módon az ősi létfenntartó foglalatosság mára a nagyon igényes sportvadászattá alakult.

– Hogyan lehet „védeni a vadat”, miközben meglövik? Az, aki annyira szereti a természetet, olyankor nem érez sajnálatot?

– A vad a természetben megterem, a természet hozama, és az egyensúly megkívánja, hogy a populáció mértékét szabályozzuk, és ezáltal a megmaradó vadállománynak megfelelő életteret biztosítsunk. A szép virágos rétet is évente többször lekaszálja az állattartó gazda, hogy szénája legyen, és a következő évben más terem helyette. Ha nem vágná le, a lábán menne tönkre. Az állat is folyamatosan szaporodik, ha megfelelő természeti körülmények között él, amibe az embernek is be kell segítenie. Ha nagyon elszaporodnak a vadon élő állatok, az élőhelyük környékén mindent elpusztítanak, arról nem is beszélve, hogy olyankor megjelennek a betegségek, és megtizedelik az állományt. 

Ami a sajnálatot illeti, nem lövünk rá mindenre, amit meglátunk. Betartjuk a mértékletességet, és a vadnak mindig megadjuk az esélyt arra, hogy elmeneküljön. Például a nyúlra sem lövünk, ha kijön, és megáll előttünk, csak amikor egy bizonyos távolságra elszaladt. 

– Milyen érzés, amikor a vadász eltalálja a zsákmányt? Felér egy győzelemmel?

– Mint minden sportban, a vadászatban is vannak győztesek és vesztesek. A vad rendelkezik azokkal a természeti adottságokkal, amelyek a védekezésben segítik. Sokszor annyira fejlettek ezek az érzékei, hogy túljár a vadász eszén, felkészültségén. Ha ez nem sikerül, elejtjük, ami főként a nagyvadak esetében győzelemnek számít. Ugyanakkor a legyőzöttnek, a vadnak is megadjuk a végtiszteletet. A nagycsülkös szájába tesszük az utolsó falatot, zöld gallyakból készült terítékre szépen elhelyezzük, lehetőség szerint kürtszóval búcsúzunk tőle, és kalapot levéve végtisztelettel adózunk a vesztesnek.

– Vadászként melyik állatot kedveli a legjobban?

– A szarvasbikát, mert rendkívül kifinomult érzéke van, megközelíteni nagyon nehéz. Amíg az erdészetnél dolgoztam, összesen ötöt lőttem. Bár lett volna többre is lehetőségem, azt mondtam, hogy ennyi elég.

– Sokan siratják, hogy megfogyatkozott az ország vadállománya, közte a medvepopuláció is. 

– A zöldek kezdték el hangoztatni külföldön, hogy Romániában bajban van a barnamedve. Hazája a Kárpát-kanyar, Brassó, Kovászna, Hargita, Maros és részben Beszterce megye erdőségei. Életterét körülbelül 2,8 millió hektárra becsülik, ugyanis az 1.000-től 1.500 méterig terjedő csendes rengetegekben él. A legutóbbi adatok szerint az állomány sokkal nagyobb annál, mint amennyit ez a terület el tud tartani. Az elhullások ellenére is folyamatosan szaporodik, kilőni viszont a feltételezett szaporulatnak csak egy nagyon csekély százalékát lehet. Ezért egyre többen lesznek, és az ember élőhelyére kényszerülnek, másrészt az ember foglal el mind több területet a havasból, kiszorítva a medvéket a saját életterükből.

– Kisiskolás korunktól azt tanították, hogy a medve a telet a barlangjában tölti, nem sétafikál, ahogy mostanában történik, amiért éjszaka is felriasztják a békés városlakót.

– Sokan tévesen azt mondják, hogy a medve hibernál, holott a valóságban téli álmot alszik. Ezt nem jókedvében teszi, hanem azért, mert ahol ő él, ősszel korán leesik a hó, és tavasszal sokáig tart, ezért nem jut táplálékhoz, és a nyáron összeszedett energiából él. A medve csendes őserdők mélyén párosodik, a vemhessége hét-nyolc hónapot tart, és január végén, februárban hozza világra a 40-50 deka körüli bocsokat. Mivel az anyaállat teje nagyon zsíros, hamar fejlődnek, őszire 70-80 kilogrammosra nőnek, kétéves korukra elérik a száz kilogramm tömeget. A következő évben pedig teljesen kitelnek, de csak három-négy év elteltével válnak ivaréretté. 

– A bocsokat is meglövi a vadász?

– Nem, és a bocsait kísérő anyamedvét sem. 

– Imponáló trófeagyűjteményt látni a vadászszobában. Szarvasagancsok, őztrófeák, farkaskoponya, vaddisznóagyarak, sok-sok rókakoponya és bőr, kitömött fácánkakas, a földön vaddisznóbőrök. Ezt mind Deák István ejtette el?

– Ami itt látható, a trófeáimnak csak egy bizonyos része. Valamennyi egy-egy vadászat tárgyi emléke, és szinte mindenikről el tudnám mondani, hogyan lőttem. Harminc-negyven éven át csoportfelelős voltam a mezőpaniti területen, a rókáim története ahhoz kapcsolódik.

– Melyik volt a legérdekesebb vadászat, a legszebb vad, amelyet lőtt?

– A retyezáti zergevadászat, amihez egyéni engedélyre volt szükség. Azonban zergét vadászni csak az menjen, aki kitartó, jó fizikai és szellemi képességeknek örvend. Egyébként könnyen balesetet szenvedhet a sziklák között. 

– Gondolom, hogy nem szűkölködik vadásztörténetekben; mondjon el egyet közülük!

– Minden vadászat olyan, mint egy regény, egyik sem hasonlít tökéletesen a másikhoz. Mindig történik valami, amit korábban nem tapasztaltunk. Aki figyelmes, annak a vadra várva az erdő mindig tartogat valamilyen meglepetést. Ahogy a leshelyen állok, és hallgatom „a természet lágy neszét”, mindig felfigyelek valami mozgó élőlényre. Most hirtelen a borz története jut eszembe. Vaddisznóvadászaton hajtottuk a vadat, amikor megjelent valami a sűrűben. Kiderült, hogy egy eltévedt borz, amely, bár éjjeli állat, valamilyen okból kint maradt az erdőben. Az egyik kolléga lőtt, a borz elesett. A helyszínre érkező vadászmester nem örvendett, mivel az állatot meg kell nyúzni, a borzot különösen, amivel telik az értékes idő. Hogy időt nyerjünk, összekötöztük a két hátsó lábát, és felakasztottuk egy fára, hogy visszafelé jövet megnyúzzuk. Délután került is egy fiatalember, aki elvállalta, megoldotta a kötést, és levette a fáról, de a bicskája nem vágott elég jól, s mire a kölcsönkéssel visszatért, a borznak hűlt helye volt. Ez is megtörténhet. 

– Az első könyvekről már szóltunk, de az igaziak a vadászati szakkönyvek*, amelyek a természetkedvelőknek, kezdő és haladó vadászoknak, turistáknak és az érdeklődő olvasóknak szólnak a vadállatok életviteléről, viselkedéséről, szokásairól, a vadászat fortélyairól és a vadászerkölcsről. Miért tartotta fontosnak megírni ezeket a könyveket?

– Úgy éreztem, hogy szakmai, gyakorlati ismereteim, gazdag élettapasztalatom birtokában teljes képet adhatok az Erdélyben vadászható vadfélékről, a vadászszokásokról, a vadászati illemtanról és a sajátos kifejezésekről. Azt szeretném elérni, hogy fontosságuk ismeretében tekintsenek a vadászokra és a vadászatra, és ugyanakkor útmutatót nyújtsak a kezdőknek. 

Dr. Deák Istvánnak a vadászatról szóló írását hamarosan Színes Világ című mellékletünkben olvashatják.

*Az apróvad és vadászata Erdélyben, A nagyvad és vadászata Erdélyben, Vadászat Erdélyben (2005), A szárnyasvad vadászata és védelme (2015), Vadaskönyv – mindenkinek (2011), Vadközelben – vadászanekdoták (2020).