Kik is vagyunk ott legbelül?

Úgy megszerette Marosvásárhelyt, hogy nem tudja elfelejteni, Homoródalmást – vallja Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője, a marosvásárhelyi Bolyai téri Unitárius Egyházközség lelkésze, aki nemrég vette át a csíkszeredai főkonzulátuson a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét.

Úgy megszerette Marosvásárhelyt, hogy nem tudja elfelejteni, Homoródalmást – vallja Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője, a marosvásárhelyi Bolyai téri Unitárius Egyházközség lelkésze, aki nemrég vette át a csíkszeredai főkonzulátuson a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. A magas állami kitüntetést „a marosvásárhelyi kulturális és közösségi élet áldozatos és folyamatos támogatásáért, az erdélyi közügyek melletti kiállásért, eredményes gyülekezetépítő és esperesi munkásságáért” kapta. Megérdemelten, hisz Marosvásárhely művelődési élete gyakran az unitárius egyházközség Dersi János Termében dobog, ahova önzetlenül fogadnak be emlékezetes művelődési és tudományos rendezvényeket.

– A helyzetet elődömtől, Kolcsár Sándor lelkész-esperestől örököltem. Adott volt a tanácsterem, s az ott elkezdett tevékenységet folytatni kellett. Bár ez a kis helyiség nem ér fel a Bernády Házzal, olyan rendezvények zajlottak, amelyek nem maradtak el a mércétől. Sok időmbe tellett, de rengeteget tanultam magam is. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy Marosvásárhelyre kerültem, olyan emberek közelébe, akik nemcsak a városnak, az erdélyi magyarságnak is a meghatározó személyiségei közé tartoznak. Gyermekfejjel nem is mertem volna erre gondolni – mondja Nagy László lelkész, majd hozzáteszi:

– Az egyházközséget ezen tevékenységéért – megalakulásának 125. évfordulóján – az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Díszoklevéllel jutalmazta, 2009-ben magam is kaptam egy oklevelet az EMKE-től.

– A bevezetőben már elárultuk, hogy a Kis-Homoród völgyében fekvő Homoródalmás volt a gyermekkor színhelye. Legendák, őskori barlangok, különlegesen szép táj rejlik a név mögött annak is, aki esetleg csak látogatóként járt azon a vidéken. Szülőfaluként milyen útravalót adott?

– Számomra ma is a világ közepe. Amikor hazamegyek, azt érzem, hogy szabad vagyok. Apai ágon a nagyszüleim magyarhermányiak voltak, 1925-ben telepedtek le Almáson, ahol tégla- és cserépgyárat nyitottak, s három gyermekük, köztük édesapám már ott született. Anyai ágon almásiak a felmenőim. Ott jártam óvodába, iskolába. A faluban nagyon régi az írásbeliség, iskolája mindig híres volt, sokan végeztek felsőbb iskolát, egyetemet. A hatvanas évek közepén két párhuzamos osztály működött 40 diákkal, s a sors iróniája, hogy ma az 1.300 lakosú faluban, amelyet sokáig Udvarhelyszék legnépesebb településeként emlegettek, nem indult első osztály.

Homoródalmás a világ közepe – hitette el velünk Bencző Dénes unitárius lelkész. Az almási ember egy fejjel magasabb másoknál – állította, s meg is magyarázta, hogy miért. Mivel termőföldje kevés volt, s az is köves és sziklás, a falu lakói a mészégetéssel foglalkoztak. Az égetett meszet kóberes szekereken messze vidékekre elvitték, sokan átmentek a Kárpátokon is, s cserébe gabonát kaptak. Ezek az utak társadalmi, művelődési szempontból is hasznosak voltak, mivel sokat láttak, tapasztaltak és tanultak.

Bár akkoriban lett tízosztályos az almási iskola, kilencedikbe a dr. Petru Groza nevét viselő székelyudvarhelyi volt római katolikus gimnázium humán osztályába felvételiztem. A magamfajta, faluról származó gyermeknek meghatározó volt a bentlakási élet. Sok településről, még Vásárhely környékéről is érkeztek diákok, együtt laktunk a tanítóképzősökkel, s annyira jó volt a csapat, hogy nem kellett pótórát venni. Ha nem tudtunk valamit, volt aki segítsen. Egyébként nagyszerű tanárok oktattak, neveltek. A város is jelentős hatással volt rám: már megalakult a népszínház, s a marosvásárhelyi társulat is rendszeresen tartott előadást. Sportoltam, kézilabdáztam, s felléptem a középiskola színjátszó csoportjában. Tamási Áron Énekes madár című darabjában például a katolikus papot alakítottam.

– Gondolom, nem véletlenül, s a pályaválasztást az almási lelkész is befolyásolta?

– Természetesen hatott rám, s mivel jó hangú fiú voltam, már gyermekkoromban mondogatták, hogy pap lesz belőlem. Nagyon vágytam arra, hogy tovább tanuljak, amire az egyik lehetőség a papi pálya volt. Amikor kiderült, hogy egy osztálytársammal együtt a teológiára készülünk, középiskolai tanáraim egy része támogatott, mások élcelődtek, s volt, aki gyűlést hívott össze, hogy „a helyzetünket megvitassák”. A tanárnővel, aki ezt kezdeményezte, később segédlelkészként a marosvásárhelyi kórházban találkoztam. Amikor felemlegettem a történteket, legyintett: Laci, az akkor volt.

1978-ban felvételiztem a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe, majd a Besztercén töltött kilenc hónapi katonai szolgálat után hárman kezdtük meg unitáriusokként a teológiát.

– Azok már kemény évek voltak, amikor a teológusokat különös figyelemmel kísérték.

– A székelyudvarhelyi iskolából, bentlakásból indulva még nem tudtuk, hogy annyira durván zajlik majd körülöttünk az élet. Akkor vettük észre, amikor egy jelentéktelennek tűnő történet folytán a szekustiszt megjelent a teológián, s hetente kétszer-háromszor visszatért. Rendszeresen kipellengéreztek, kiállítottak valakit, számon kérték, hogy mit tett, merre járt. Volt, akit eltanácsoltak, volt, aki elment.

Nekünk, unitáriusoknak az volt a szerencsénk, hogy a bentlakásunk az egykori unitárius kollégium (ma János Zsigmond Unitárius Kollégium) épületében volt, ahol az Erdélyi Unitárius Egyház püspöki hivatala, központja van. A négy évfolyamon 11-en voltunk, jól ismertük egymást, védettebbek voltunk. Tanáraink nem mertek nyíltan beszélni, hiszen volt, aki megjárta a börtönt, s állandóan zaklatták őket. De mindezek ellenére varázslatos volt a kolozsvári diákélet, felejthetetlen élményt jelentettek a színházi előadások, s nagyszerű focicsatákat vívtunk a különböző egyetemek csapatával.

– Frissen végzett lelkészként Marosvásárhelyen kezdte a pályát. Ez nem adatott meg akkoriban mindenkinek. Hogyan sikerült?

– Bár jobban szerettem volna egy falusi gyülekezetet, 1983. október 1-től Marosvásárhelyre neveztek ki gyakorló segédlelkésznek. Kolcsár Sándor lelkész-esperes ismert és elismert személyiség volt. A két esztendő alatt sokat láttam-hallottam, sok emberrel ismerkedtem meg, s mellette biztonságban éreztem magam. A gyülekezet ösztönzőleg hatott, rendszeresen kellett készülnöm a vasárnapi és a csütörtöki istentiszteletekre, egyik tevékenység a másikat érte.

1984-ben családot alapítottam, s 1986. január elsejétől kineveztek Szőkefalva-Küküllőszéplaki Unitárius Egyházközségbe (Vámos-udvarhely is oda tartozott), ahol 150 volt a hívek száma. Korábban soha nem jártam a Kis-Küküllő mentén, mindig a szülőhelyemre vágytam, de visszatekintve életünk legszebb 12 évét töltöttük Szőkefalván. Ott született a két gyermekünk, s bár nehéz idők voltak, nagyszerű dolgokat sikerült a gyülekezettel megvalósítani. Templomot, papilakot javítottunk, rendeztük a környezetet, bevezettük a templomba a villanyt, Széplakon a gázt. Híveink adakoztak, jöttek, közmunkáztak nagy lelkesedéssel.

– Szép a szőkefalvi unitárius templom, s a látogatóknak érdekességként szokták elmondani, hogy azokban a falvakban minden felekezetnek temploma van.

– Valóban négy temploma van a településnek: a református, a katolikus, az ortodox és az unitárius. A helyet a főutcán az 1800-as évek végén Paget János Erdélyben letelepedett, s felesége, Wesselényi Polixénia révén birtokossá vált angol úriember ajándékozta az unitáriusoknak, hogy a megromlott állagú templom helyett újat építsenek.

– A szőkefalvi időszak termékeny éveket jelentett, hisz ekkor születtek az első néprajzi tanulmányok. Milyen ösztönzés hatására kezdett el gyűjteni és írni?

– Az elődöm, Adorjáni Rudolf Károly lelkész néprajzzal foglalkozott, s ő vezetett be, „fertőzött meg” engem is azzal, amiről úgy érzem, hogy érdekes, szép fejezete lett az életemnek. Összegyűjtöttem és megírtam a szőkefalvi sátoros cigányok temetkezési szokásait, ami a Vallásos néprajz című kiadványban jelent meg.

– Miért pont a cigánytémát választotta?

– Mert újdonságként hatott, mivel az én falumban nem voltak sátoros cigányok. Gyermek- és fiatalkoromban vesszőfonó, seprűkötő és zenész cigányok éltek Homoródalmáson, akiknek a gyermekei iskolába jártak, szakmát tanultak.

Szőkefalván én voltam a legfiatalabb pap. Közlékenyebb emberként valamennyi felekezet lelkészével és tagjaival jó kapcsolatom volt, minden temetésre elmentem, s amikor kibúcsúztattak, nagyon sok más felekezetű, köztük román falubeli is eljött a templomba.

Felkeltette az érdeklődésem az 1849-es gálfalvi csataként említett esemény is, amelynek helyszíne valójában Szőkefalva határában volt. A katolikus temetőben fedeztem fel a honvédsírokat, érdeklődni kezdtem, s kiderült, hogy vannak legendák, történetek a csatáról, s a honvédek temetéséről is. E témáról újabb tanulmányt írtam Az 1848-49-es szabadságharc emlékei címmel, amely kisebb írásaimmal együtt a csíkszeredai Kútfőben jelent meg. A Honismeretben a XVIII. században másolt két szőkefalvi passióról írtam, arról, hogy Jézus szenvedéstörténetét hogyan énekelik nagypénteken az unitárius templomokban, amely szokás az unitárius egyházban maradt fenn a leghangsúlyosabban. Megörökítettem az őszi hálaadás ünnepét Szőkefalván, amely szintén évszázados unitárius hagyomány. A Szőkefalva múltjából című kötetben (Mentor Kiadó, 2007) a település, a szőkefalvi egyházközségek és az egyházi iskolák történetét foglaltam össze.

– Nagy Lászlót 1996-ban választották meg a Maros-Küküllői Unitárius Egyházkör esperesévé, s 1997-ben vásárhelyi lelkésszé. Bár nagy volt a kihívás, annak, aki annyi szállal kötődött már ahhoz a vidékhez, valószínűleg nem volt könnyű eljönni Szőkefalváról.

– Nehéz volt otthagyni a megszokott kicsi gyülekezetet, ezt az egész család megérezte. A város más világot jelentett, még akkor is, ha segédlelkész koromból ismertem a híveket. 1999-ben kezdtük el a kövesdombi unitárius templom építését, ami 2006-ig rányomta a bélyegét az egyházközség és a saját életünkre is.

– Sokan szeretik, s magam is szívesen hallgatom Nagy László főjegyző prédikációit. Tiszta logikával az élethez kötődő, nagyon emberközeli gondolatokat közvetít híveinek, hallgatóságának, ha kell, okos érvekkel, máskor a szükséges érzelmességgel, s a prédikációkon mindig átütő jószándékkal. Érezni lehet, hogy szívesen van a szószéken. Hogyan készül az istentiszteletekre?

– A kézzel fogható, látható, valós életet szeretem, azt, ha a lábam éri a földet. Amit látok, hallok az emberek között egész héten át, ahhoz kötöm a mondandómat. Legközelebb Wass Albert vallomásáról szeretnék beszélni, arról, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk ott legbelül, amire nagyon kell vigyázni, s hagyni, hogy kívül folyjon körülöttünk az élet.

– Tervek, vágyak, elképzelések?

– Jól érzem magam Vásárhelyen, nagyszerű gyülekezetem van, amit még építeni szeretnék. Régi vágyam, hogy egy óvodát hozzunk létre, s a távoli tervek között egy idősotthon is szerepel, természetesen az anyagiak függvényében. Szeretem a munkám, a családom véleménye szerint talán még túlságosan is.

– Miért jó unitárius lelkésznek lenni?

– Néhai dr. Kisgyörgy Árpád idegsebész főorvos, nagyon kedves hívem, az egyház volt főgondnoka mondta: nektek, papoknak azért jó, mert minden vasárnap felmentek a szószékre, és elmondhatjátok, megoszthatjátok gondolataitokat, s ezzel továbbgondolkodásra késztetitek a gyülekezetet is.

E megkeseredett világban minden vasárnap Jézus evangéliumát, a hit és a reménység örömüzenetét hirdethetjük, amire nagy-nagy szüksége van az embernek.

A lelkésznek megadatik, hogy mindig emberközelben gyakorolja a hivatását. A család- és beteglátogatás, a keresztelés, esketés, temetés alkalmával sok családnak látunk bele az életébe. Megnyílnak előttünk, s bár nehéz, de jó érzés, hogy együtt tudunk örülni, elkeseredésükben valami vigasztalót mondani, esetleg közösen hallgatni egy kicsit.