Gyémántdiplomás orvosok és gyógyszerészek találkozója Marosvásárhelyen

Hatvan év után találkoztak újra a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) általános orvosi, gyermekgyógyászati, fogorvosi és gyógyszerészeti szakjain 1966-ban végzett volt diákok. Az orvostanhallgatók 1960-ban, a gyógyszerészek 1961-ben kezdték el tanulmányaikat, és közülük összesen 147 hallgató (120 orvos és 27 gyógyszerész) szerzett oklevelet.

Az évfolyamok tagjai Erdély különböző tájegységeiből érkeztek – Szatmárnémetitől Brassóig, Csíkszeredától Nagyváradig, Aradtól Nagybányáig –, majd az ország más településein elszórva öregbítették a marosvásárhelyi egyetem hírnevét. Amikor először beléptek az egyetem lenyűgöző épületének kapuján, még nem gondoltak arra, hogy egykor arany-, majd gyémántdiplomát fognak kapni. Készültek az életre, a gyógyítás világába, ahol aztán hosszú-hosszú éveken át megállták a helyüket 1989 előtt és után, más-más körülmények között. Gyorsan eltelt a hatvan esztendő, amelynek középpontjában a beteg emberek megsegítése állt. 

2026. szeptember 4-én este 7 órai kezdettel hálaadó ökumenikus istentiszteletre gyűlt össze az ünneplők egy része a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-plébániatemplomban, ahol lélekben találkozhattak elhunyt tanáraikkal, egykori évfolyamtársaikkal, és „hálát adtak az Idők Urának az eddig kapott kegyelemért, és azért is, hogy most, 60 év után újra együtt lehettek”. Veress László marosszentkirályi református, Tuzson Attila római katolikus és Szakács György unitárius lelkipásztor hirdette az igét, és köszöntötte az ünneplőket.

Kezdetben T. Tuzson Attila helyi római katolikus iskolalelkész szólt a jelenlévőkhöz, majd ifj. Veress László marosszentkirályi református lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket. Felolvasta a Bibliából az Ézsaiás 40,31-et: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” Az igeolvasás után így szólt az egybegyűltekhez:

„Tisztelettel és meghatódva állok meg itt Önök, 60 évvel ezelőtt végzett orvosok és gyógyszerészek előtt.

Tisztelettel. Ez a tisztelet mindenekelőtt az Önök életkorának szól. A Szentírásban, Mózes harmadik könyvében olvassuk a felszólítást, parancsot: »Az ősz ember előtt kelj fel, és becsüld meg az öregembert!« (3Mózes 19,32). Közvetlenül azelőtt hangzik el ez a parancs, mielőtt Isten népe belépne az Ígéret földjére. Arra figyelmeztetnek ezek a szavak, hogy csak azok léphetnek be az Ígéret földjére, csak azok méltók arra, hogy egy jó földön éljenek, akik megbecsülik az idősebb korosztályt. Vagy másképp fogalmazva: »ígéret földje«, jól működő társadalom csak ott lesz, ahol tisztelik és megbecsülik az idősebb korosztályt; ahol fizikailag is és lelki értelemben is »felkelnek« a fiatalabbak az idősebbek előtt.

De meghatódva is állok itt, mert Önök különlegesen magas kort értek meg. A 90. zsoltár szerint az ember életének ideje hetven, vagy ha több, nyolcvan esztendő. Arany János még így kalkulált: »Nyolcvan év / Ritka szép; / Hetven év / Jó, ha ép; / Hatvannégy esztendő: / Untig elegendő.« Isten különös ajándéka, hogy Önök mind nyolcvan fölött vannak. Milyen nagy szó ez!

A második ok, amiért tisztelettel állok itt Önök előtt, az Önök hivatásának szól: az orvosi és gyógyszerészi szakmának, hivatásnak. Az orvosok és gyógyszerészek iránti tiszteletre vonatkozó parancsot is találunk az ókori irodalomban. Kétszáz évvel Hippokratész után, és Jézus Krisztus előtt kétszáz évvel egy másik Jézus, Sirák fia ezt írja: »Tiszteld az orvost, becsüld meg szolgálatáért, mert őt is az Úr teremtette! Mert a Magasságostól ered a gyógyítás, amint a királytól az ajándék. A tudós orvos emelt fővel járhat, és még a főemberek is csodálattal illetik és tisztelik… Az Úr teremtette az orvosságokat a földből, és a kenőcskészítő azokból készíti keverékeit, azok által gyógyít és veszi el a fájdalmat…«

Meghatódva állok itt a személyes érintettség okán is: itt van, itt lehet Önök között az én édesapám és édesanyám is. Ez a mai nap a mi számunkra családi ünnep is: nagyon ritkán lehet együtt az egész család, mi tehát ma annak is örvendezünk, hogy együtt vagyunk.

Úgy vagyok itt tehát, mint aki nemcsak az orvosi segítséget, gyógyítást élhettem át – többször is megmentették már az orvosok az életemet –, hanem úgy is, mint aki gyermekként egészen közelről láthattam, hogyan készíti a kenőcskészítő a kenőcsöt, amitől elmúlik a fájdalom. Nem a gondolatok játéka ez: hálás emberek százai, ha nem ezrei bizonyítják, hogy édesapám saját készítésű kenőcsei hatékonyabbak, mint a gyári készítmények. Ám tőle, édesapámtól tanultam meg két másik, igen fontos bibliai igazságot is. Az egyik így hangzik: »Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja.« (Példabeszédek 12,25) A másik pedig: »A vidám szív a legjobb orvosság, és a bánatos lélek a csontokat is kiszárítja.« (Példabeszédek 17,22) Láttam, hogy milyen ereje van a kedves jó szónak, hogy a humor miként gyógyít. Nagy hasznomra van nekem is lelkészi szolgálatomban. Ha meggondolom, sokkal többször gyógyított engem is a szavával, mint pirulával.

Tisztelt ünnepeltek! Kedves orvosok! Hatvan év telt el azóta, hogy 1966-ban Önök kézhez vehették orvosi diplomájukat. Hatvan év alatt bizonyára sokszor feltették Önöknek a kérdést: »Doktornő, doktor úr, mennyi időm van még hátra? Mennyit élhetek még?« Lehettek alkalmak, amikor tudták vagy sejtették a választ, és volt, amikor ennyit lehetett mondani: ezt nem tudhatjuk. Olyan titok ez, ami Istennél van elrejtve.

Tisztelt ünnepeltek! Kedves gyógyszerészek! Hatvan év telt el azóta, hogy kézhez kaphatták gyógyszerészi oklevelüket. Azóta számtalanszor jöhettek Önökhöz emberek ezzel a kéréssel: »Drága gyógyszerész úr (vagy gyógyszerésznő), adjon valami gyógyszert, valami kenőcsöt, amitől jobban leszek, amitől elmúlik a fájdalmam!« Sokszor sikerült ez, olykor talán nem: minden erőfeszítés ellenére a beteg nem gyógyult meg. De az emberek visszatértek, mert orvosra, gyógyszerészre mindig szükség van, szükség lesz. A legtöbbször a belőlük áradó szeretet, bölcsesség az, ami vonzza az embereket! Erről mondja az apostol, hogy az az, ami nem múlik el soha. Gyógyszerek, gyógymódok elavulhatnak, megszűnik a szavatosságuk, de az emberek iránti szeretet nem múlhat el még akkor sem, amikor már túl vannak azon az életkoron, amit a kilencvenedik zsoltár felső korhatárnak nevez meg, és amikor már rég túl vannak azon az életkoron, amire Arany János azt mondja: untig elegendő.

Vajon mi következhet még? Önök előtt nem ismeretlen a mondás: Ars longa, vita brevis. Bár ez a bölcs mondat latinul van, valójában attól a görög Hippokratésztől származik, akinek a nevéhez fűződik az orvosi fogadalom is. Az ars szó latinul művészetet jelent, de az eredeti görög szövegben a tekhné (vagy: techne) nem művészetet, hanem mesterséget, tudományt, gyógyítást jelentett. Hippokratész arra utalt, hogy az orvosi mesterség kitanulása és a tudás elsajátítása rengeteg időt vesz igénybe, de az ember élete túl rövid a tökéletességhez. Ám amíg időnk van, amíg élünk, tanulnunk kell. A 90. zsoltár szavaival: »Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!« (Zsolt 90,12).  Orvosnak, gyógyszerésznek még mindig ez a feladata: gyógyítson. Tudására, szavára szüksége van a mai nemzedéknek is: egy unoka, egy dédunoka, egy szomszéd, egy régi páciens még mindig Önök által nyerhet új életkedvet. Így jutunk el ahhoz, amit az elején olvastam fel: »Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.« (Ézsaiás 40,31) Ennek boldog megtapasztalása legyen mindnyájunké!”

Végül Szakács György unitárius lelkipásztor imádkozott az ünneplőkért.

Az ünnepség második részére szeptember 5-én, szombaton került sor, a MOGYE rendezésében és dísztermében. Az ünneplőket jelenlétükkel megtisztelték és köszöntötték román és magyar nyelven prof. dr. Ovidiu S. Cotoi és prof. dr. Nagy Előd Ernő prorektorok. Dr. Kun Imre nyugdíjas professzor, az ünneplő orvosok egykori évfolyamtársa tartalmas köszöntőjét Veress László gyógyszerész olvasta fel.

A nyugdíjas professzor írásában javasolta, hogy kezdetben emlékezzenek meg egyperces néma csenddel a „túlsó partra” távozott kollégáikról, tanáraikról. Továbbá hangsúlyozta, hogy „elérkeztünk a számvetések időszakába, de most is tudunk jó tanácsokat adni, tapasztalatokat megosztani, megfogni a fiatalok kezét, és vezetni őket biztonsággal, példát adni, küzdeni a legnemesebbekért. Felelősek vagyunk egymásért továbbra is!”. Dr. Kun Imre írásában megemlékezett név szerint az egyetem egykori professzorainak a munkásságáról – mint Maros Tibor, Vendég Vince, Feszt György, Spielmann József, Bukaresti László, Csőgör Lajos, Száva János, Módy Jenő, Szabó István, Puskás György, Horváth Endre, Péter Mihály, Kelemen László orvosprofesszorokról, valamint Kopp Elemér, Soós Pál, Rácz Gábor, Eperjessy Anna, Kiss Árpád, Mártonfy László, Rácz Kotilla Erzsébet gyógyszerészprofesszorokról.

Ovidiu S. Cotoi prorektor román nyelven köszöntötte a hatvan évvel korábban orvos- és gyógyszerészdiplomát szerzett és jelen lévő „öregdiákokat”, majd átadta a román nyelven írott, az egyetem pecsétjével és a rektor aláírásával ellátott gyémántdiplomákat.

Dr. Nagy Előd Ernő prorektor magyar nyelven köszöntötte a hatvan évvel korábban végzett orvosokat és gyógyszerészeket, és átadta a latin nyelven szerkesztett okleveleket.

Az egyetem dísztermében közös fényképek készültek, majd Marosvásárhely egyik vendéglőjében hosszas beszélgetésekkel ért véget a találkozó.