Mi lesz veled, emberke?
A bántalmazásról még egyszer
Bár eredetileg úgy terveztem, hogy csak azokról a témákról írok, amelyeket kértek – így az előző részben leginkább a munkahelyi bántalmazásról mondtam el a legfontosabbakat –, menet közben annyi megjegyzés és történés jött szembe velem, hogy úgy gondoltam, érdemes még egy kicsit foglalkoznom ezzel az amúgy lerágott, mégsem félretehető csonttal.
Arra gondoltam, érdemes szólni a rejtett és burkolt bántalmazásról, amelyről nagyon ritkán beszélünk, pedig egy roppant összetett jelenség. Emellett szót kell ejteni magáról a bántásról és az agresszióról is, különösen az online térben történő, egyre gyakoribb és vehemensebb zaklatásról, sértésekről.
A rejtett bántalmazásnak ma már van szakirodalma, és valójában azt mondhatjuk, hogy ez az érzelmi bántalmazás egyik leggyakoribb formája. Lényege a nagyon ügyesen használt kommunikáció. Tulajdonképpen bántalmazásnak számít, ha egy kapcsolatban az egyik fél mindig a másikra hárítja a felelősséget, és a másikat teszi hibássá a saját viselkedéséért. Gyakran viselkedik így az a szülő, aki a gyermekének azt mondja: „Látod, most te provokáltad ki, hogy megbüntesselek (ne engedjelek el, letérdepeltesselek, megüsselek stb.)!” Ez, ha jól belegondolunk, dupla bántalmazást jelent, hiszen nem elég, hogy bünteti, azaz bántalmazza a gyereket, még rá is hárítja ennek a felelősségét. De ugyanez történhet a felnőttek között is, különösen akkor, ha a bántalmazott eleve áldozat típusú személyiség. Ők azok, akik képtelenek megvédeni magukat, mert konfliktuskerülők, behódolók, vezetőkeresők és passzívak. Kell nekik valaki, aki mindent megold helyettük, ám ezért legtöbbször fizetni kell, ami nekik benne van a pakliban. Egyszerűbbnek tűnik így tenni, mint kiállni magukért. Gyakran kerülik a felelősségvállalást a saját sorsukért; úgy gondolják, minden a környezettől függ, ezért másokat hibáztatnak a saját helyzetükért.
Bántalmazásnak minősül a fenyegetés is. „Elhagylak, ha ezt meg ezt teszed; felakasztom magam, ha nem ez meg az lesz; megöllek, ha elhagysz” és így tovább. Ismerjük ezeket, ha nem is saját tapasztalatból, de legalább hallomásból, mások elbeszéléséből. Én legalábbis különösen gyakran találkozom velük a munkám során.
A másik kontrollálása is a bántalmazás egy formája. Ide tartozik, amikor valaki a társát például anyagi függőségben tartja, beleszól az időbeosztásába, vagy igyekszik elszigetelni: ellenőrzi, kikkel érintkezik, és eltávolítja a családtagjaitól, barátaitól. Erre ma különösen sokféle lehetőség van az online világnak köszönhetően. Ismerek sok olyan személyt, aki nemcsak a gyermeke, de a társa telefonját is követi, vagy akár le is hallgatja azt – természetesen a tudtuk és a beleegyezésük nélkül. Bár ha a beleegyezést esetleg kikényszeríti, az is bántalmazásnak minősül.
Ugyanide tartozik a labilis, kiszámíthatatlan viselkedés, amellyel az egyik fél állandóan sakkban tartja a másikat. Rettenetes lehet úgy élni, hogy sosem tudod, a másik hogyan reagál, hiszen lehet kedves, de váratlanul teljesen hideg-rideggé, sőt akár agresszívvá is válhat minden valódi ok nélkül. Az ilyen szülő mellett felnövő gyerek bizonytalan, szorongásos lesz, de egy felnőtt társ is azzá válik.
Bonyolult jelenség a szeretet megvonása, amely legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy ha a másik nem tesz a bántalmazó kedvére, az a dühét, haragját vagy elégedetlenségét azzal fejezi ki, hogy nem beszél vele. Igen ám, de minek nevezzük azt a jelenséget, amikor valaki próbál megoldást találni, dűlőre jutni a másikkal, szépen megbeszélni a dolgokat, de a társa nem érti meg, nem reagál megfelelően, és az előbbi fél végül elkeseredésében elhallgatással válaszol? Ezúttal vajon ki kit bántalmaz – ha egyáltalán bántásról van szó?
A rejtett bántalmazáshoz tartozik a másik hibáztatása, a vádaskodás, de a lekicsinylés jelensége is. Ez attól olyan komisz, mert nem mindig a másikba köt bele – például hogy: „Jaj, te ezt nem érted!” –, hanem abba, amit az meglát, észrevesz, értékel. Tulajdonképpen aláássa a másik mondanivalóját vagy magát a személyiségét. Ha mondjuk az illető megdicsér egy virágot, akkor az a replika, hogy: „Áh, a virág az csak egy virág”.
Mint láttuk, nagyon sokféleképpen tudjuk bántalmazni a másikat és egymást, de ezzel még nem merítettük ki a témát. Ha nem is föltétlenül bántalmazunk, vagy bántalmaznak minket, attól még rengeteg lehetőség van a sima bántásra, amely látszólag kevésbé súlyos a bántalmazásnál, mégis nagyon tud fájni. A kettő közötti különbség az időbeliség és a cél. A bántalmazás ugyanis olyan rendszeres, hosszabb ideig tartó erőszakos, sértő, lealacsonyító vagy elhanyagoló magatartás, amely testi, lelki, szexuális vagy gazdasági sérelmet, fájdalmat, illetve egészségkárosodást okoz. Legtöbbször tudatos és céltudatos. A bántás ezzel szemben lehet egyszeri, pillanatnyi, nem eltervezett.
Ma különösen az internetes felületek nyújtanak erre végtelen lehetőséget, és sokan – túl sokan – ki is használják ezt. Természetesen a bántalmazásnak is létezik netes formája, tudunk esetekről, amikor a TikTokon kergettek fiatalokat öngyilkosságba. Most azonban nem erre gondolok, hanem arra a jelenségre, hogy azok, akik máskor, máshol, közösségben – amikor vállalni kellene a véleményt, és szembe kellene nézni a másikkal, sőt többekkel – csak meghúzódnak, kis senkik maradnak, az online felületen kiöntik magukból a sok felgyűlt szemetet.
És most tisztázzuk: nem a zaklatásról, a kipécézett személy bántalmazásáról beszélek, hanem arról, hogy szinte bármilyen téma, posztolás kapcsán akad legalább egy, de rendszerint több olyan hozzászóló, aki csúnyán fejezi ki magát, leszól, beszól, kötekedik, kekeckedik. Különösen, ha közérdekű témákról van szó, azonnal ömlenek ránk a negatív, bántó, agresszív kommentek. Szinte már nem is illik érvelni, vagy túl sokan nem képesek rá. Lassan nem megvitatnak témákat, nem álláspontokat sorakoztatnak fel, esetleg ütköztetnek, nem igyekszik senki tényeket felhozni és állításokat alátámasztani, sokkal inkább gorombaságokat vágnak egymás fejéhez. Ebben az összefüggésben sértésnek számít a kor emlegetése is – „ni, a néni, a nyanya miket mond” stílusban –, ami rettentően lehangoló.
Az így megnyilvánulók valószínűleg frusztrált, gyáva, máshol magukat előadni nem merő emberkék, akik ezen a felületen, a névtelenség és a láthatatlanság mögé bújva kiélik az addig elnyomott böfögéseiket, gonoszságukat, a gondolathiányuk okozta feszültségüket. A szemkontaktus, a másik jelenlétének hiánya teszi lehetővé, sőt váltja ki belőlük, hogy kiéljék az addig visszaszorított kicsinységérzetüket, jelentéktelenségük kellemetlen tudatát, a neveletlenségüket vagy egyszerűen a szerepelhetnékjüket, mert mással nem képesek magukra felhívni a figyelmet.
A bántalmazóval és a bántással nagyon nehéz szembeszállni. Ideális lenne kilépni az ilyen helyzetekből, ami nem egyszerű. De meg lehet tanulni visszavágni, önmagunk erősítése pedig mindenképp jót tesz. A szakember segítsége is jól jön, ha van rá lehetőség. Az online felületen támadó bántalmazóval vagy durva ismerőssel, netán ismeretlennel meg kell szakítani a kapcsolatot, de előbb érdemes okosan beolvasni nekik.
Bevallom, nagyon szomorúnak tartom, hogy a legmodernebb kommunikációs formák – amelyeknek valódi dimenzióit és lehetőségeit talán fel sem fogjuk – újfent a rossznak, mások bántásának, a negatív gondolatok és jelenségek villámgyors terjesztésének, a rossz irányba tartó befolyásolásnak az egyik legragyogóbb eszközei lettek. Nagyon oda kellene figyelnünk, és sokkal többet kellene foglalkoznunk a rengeteg rosszal, szeméttel, ami mindenhonnan ránk ömlik. Talán még tehetnénk ellene.
És végül hadd legyen ez a reklám helye is: november 14-én, szombaton ott leszek a könyvvásáron, és 14.30-kor a Lázár Ervin Galérián bemutatjuk a Pszichodilik (vagy: PSZICHODILIK)* című legújabb kötetemet, amely nagyvonalakban az itt megjelent eddigi írásaimból állt össze. Várok szeretettel minden érdeklődőt!
Albert Ildikó klinikai pszichológus
