Matyó néni új kiállítása

Harminc sziromszép esztendő termése

Marton Erzsébet, közismert nevén Matyó néni három évtizede kötött szövetséget a virágokkal. Kapcsolatuk azóta is élő, szó szerint virágozó. A szebbnél szebb szirmok, levelek engednek az értő ujjak érintésének, hagyják kitapintani magukban a csodát, a nyugalmazott gyógyszerésznő pedig halhatatlanságot ajándékoz nekik cserébe.

Erről a különleges szimbiózisról tanúskodik az alkotó préseltvirág-képeiből november 8-án, vasárnap délben a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség kiállítótermében nyílt tárlat is. Az egybegyűlteket Szakács György, az egyházközség lelkipásztora köszöntötte, mindenki figyelmébe ajánlva a művészi élményt nyújtó 57 képet, ezután Matyó néni szólt mindarról, ami harminc éve legfőbb örömforrását jelenti. Végül Nagy László nyugalmazott esperes, a Bolyai téri egyházközség korábbi lelkipásztora méltatta a kiállított munkákat.

Mester és tanítvány közös virágnyelve

A mélyen istenhívő Marton Erzsébet vallomásos visszatekintése a bibliai időkből indult, Ézsaiás könyve 40. fejezetének soraival: „»Egy hang megparancsolja: hirdesd. Erre megkérdezem: mit hirdessek? Minden test olyan, mint a fű, és minden szépsége, mint a mező virága. Kiszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete éri, de Istenünk szava örökké megmarad.« Ezt olvasván elgondolkoztam: vajon nekem is szólhatott ez a parancs, hogy a virágok szépségét hirdessem a magam módján? Ezelőtt harminc évvel ismerkedtem meg Joan Newtonnal, aki évekkel előttem talán ugyanerre a parancsra hallgatott az angliai Shefford városában. Ő hozta el ide, Marosvásárhelyre 1996 szeptemberében a lenyűgöző szépségű természet virágai, füvei élete meghosszabbításának, megmentésének módját. Joan emlékének is szentelem ezt a kiállításomat. Áldott legyen az emléked mindörökké, s köszönöm, hogy szerettél, és értékelted, hogy továbbvittem a Jóistentől kapott közös ajándékunkat” – üzente néhai mentorának az alkotó, majd így folytatta:

„Nem beszéltük egymás nyelvét, a mi közös nyelvünk a virágnyelv volt, és tökéletesen megértettük egymást. Kétévente minden szeptemberben találkoztunk, amikor az angol csoport, amelynek Joan tagja volt, a mi Női Fórumunkhoz ellátogatott. 1997-ben már megnyílt az első kiállításom itt, ebben a kiállítóteremben Kolcsár Sándor esperes idejében, az ő támogatásával. Nagy László esperes idejében már évente kétszer voltak itt tárlataim, tavasszal és ősszel. 2007-ben a Keresztelő Szent János-plébánián 

Csintalan László esperes megteremtette a lehetőséget, hogy a Deus Providebit Tanulmányi Ház is otthont adjon művészeti kiállításoknak. 2009-től, Oláh Dénes esperes itteni évei alatt kétszer is voltak kiállításaim a Deus Providebit Házban, szintén tavasszal és ősszel, és ezeket a tárlatokat maga az esperes úr nyitotta meg értékelő, szép beszédeivel. Ő mondta azt rólam, hogy én megpróbálom az embereket kibékíteni a világgal.”

Matyó néni a továbbiakban arra is kitért, hogy mivel az elmúlt években már nem hódolhatott kedvenc időtöltésének, a városszéli vadvirágos rétek autóbuszos felkutatásának, most már piacról, virágüzletből szerzi be a képekre kérezkedő növényeket. A továbbiakban jezsuita hittestvéreinek és kiemelten lelkipásztorainak – Jakabos Barnabásnak és Tamás Barnának – mondott köszönetet szerető figyelmességükért, segítségükért és nem utolsósorban az alkotómunkához nyújtott ötleteikért.

„Egyik kéri a másikat“

Marton Erzsébetet a jezsuita templommal átellenben levő otthonában látogattam meg, hogy további részleteket tudjak meg a préseltvirág-képek művészetéről. 

– Először 1994-ben jött Marosvásárhelyre az a tíz-tizenkét fős angol csoport, amelyhez Joan Newton is tartozott: kezdett bele vendéglátóm máris a történetbe. – Én akkor éppen nem voltam itthon, így nem találkoztam velük, két év múlva azonban, amikor újra visszatértek, megismerkedhettünk. A várban tartottak workshopokat, vagyis alkotóműhelyeket, minden terem ajtajára ki volt írva, hogy milyen foglalkozás zajlik odabent. Volt kalapkészítés, szabászat, aromaterápia, masszázs, ikebanakészítés. Egyik tevékenység sem keltette fel az érdeklődésemet, de aztán az egyik ajtón megpillantottam a feliratot: Préselt virág művészete. Azt mondtam magamban: „ez teljesen idegen számomra, erre kíváncsi vagyok”. Hatan-heten jelentkeztünk erre a foglalkozásra. Joan Newton, a mentorunk lepréselt virágokkal érkezett, és elmondta a virággyűjtés szabályait. Tőle tudtam meg, hogy préselés céljára csak a déli órák napsütésében érdemes virágot szedni, nem a reggeli, esti harmatban vagy eső után. A begyűjtött „kincseket” minél hamarabb le kell préselni olyan papírok között, amelyeknek van egy kis nedvszívó hatásuk. A préselés időtartama hat hét. Kora tavasztól, a hóvirágok megjelenésétől az őszi krizantémnyílásig folyamatosan lehet préselni való virágot találni, erre csak a húsosabb növények nem alkalmasak. A préselési idő lejártával következik a csodálatos szellemi munka, a képek megalkotása. Csipesszel dolgozom, egyik szirom kéri a másikat. Sokszor nem is gondolkozom, szinte magától alakul ki a kép. 

– Milyenek voltak Matyó néni legelső munkái? – kérdeztem.

– Kezdetben kisebb rámázott képeket készítettem egy A4-es lap felére. Már akkor minden képnek volt valamilyen üzenete, és az is előfordult, hogy a nekem sugallt mondanivaló alapján címet is adtam egyes munkáimnak. Így született meg A megnyugvás ösvényein, a Holdbújócska, Az öreg fa álma. Ez utóbbi alkotásomon lehullott fakérgekből állítottam össze egy fatörzset, amihez pár száraz ág is tartozott, de körülötte a levelek keringtek. Azt próbáltam ezzel megjeleníteni, ahogy a leveleit elhullatott fa az elmúlt szépségéről álmodik.      

Látogatásom vége felé azt is megtudtam, hogy Marton Erzsébetnek még bőven van miből dolgozni, két nagy doboz és egy tele szekrény őrzi az ezután születő virágképek parányi alkotóelemeit. Jelenlegi tárlata november 27-éig tekinthető meg naponta 9 és 13 óra között a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében.