Economist: mi jöhet az európai megszorítások után?
A frissen megválasztott olasz kormányfő első külföldi útja Berlinbe vezetett.
A frissen megválasztott olasz kormányfő első külföldi útja Berlinbe vezetett. Akárcsak Francois Hollande francia elnök, Enrico Letta is ugyanazzal az üzenettel érkezett: Róma tartani fogja magát a költségvetési fegyelemhez, viszont Európa tegyen többet a növekedés előmozdítása érdekében. „Ha Európa csak negatív híreket tud produkálni, az tovább gyarapítja az Európa-ellenes mozgalmak táborát” – mondta az olasz vendég Angela Merkelnek.
Letta nem részletezte, miből fogja fizetni az adócsökkentésre és jóléti intézkedésekre vonatkozó drága ígéreteit. Az sem derült ki, milyen lépéseket vár Európától. Annyi bizonyos, hogy erősödik a megszorításokkal szembeni ellenállás. Nagy a veszélye annak, hogy az önromboló politika elutasítását követelő országok lemondanak a szükséges (és fájdalmas) szerkezeti reformokról – jegyezte meg a The Economist.
Az egyensúly visszanyerésére utaló reményteljes jelek dacára Dél-Európa nemzetgazdaságai továbbra is zsugorodnak. Az egységes európai piac rácáfol a nevére, hiszen kis dél-európai cégeknek jóval magasabb kamatot kell fizetniük egy hitelért (ha egyáltalán kapnak ilyent), mint német versenytársaiknak. Friss adatok szerint az euróövezeten belül a munkanélküliség aránya 12,1 százalékra nőtt. Görög- és Spanyolországban a 25 év alatti fiataloknak mintegy 60 százaléka állástalan.
Eközben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közgazdászai elismerték, hogy a megszorítások jobban fokozzák a recesszió veszélyét, mint azt korábban gondolták. Az Európai Bizottság elnöke is kénytelen volt visszakozni. José Manuel Barroso a közelmúltban kijelentette, hogy a megszorítások politikája kezdi elérni a határait.
„Ahhoz, hogy egy politika sikeres legyen, nem csak jól megtervezettnek kell lennie: szüksége van minimális mértékű politikai és társadalmi támogatásra is” – fogalmazott a portugál EB-elnök. Letta ezt még tömörebben adta elő a római parlamentben: „önmagában a költségvetési szigor Itália halálát jelenti”.
Nem igazán világos, mi léphetne a jelenlegi gazdaságpolitika helyébe. A nyilvánvaló alku abban állna, ha a kormányok fékeznék a költségvetési hiány lefaragásának ütemét, miközben gyorsítanák a szerkezeti reformokat – különösen abban az esetben, ha politikai tőkéjük korlátozott. Az IMF kezdettől fogva ilyen kettős megközelítést szorgalmazott. Ez főleg olyan államok esetében volna kézenfekvő, mint Olaszország és Portugália, ahol már jóval az euróválság kezdete előtt leállt a gazdasági növekedés. Ezek csak a dekonjunktúrát érzik anélkül, hogy előtte profitáltak volna a konjunktúrából.
A megszorításoknak még nem látni a végét. A pénzügyi mentőövet kapott államok esetében a megszorítások enyhítése azt jelentené, hogy még több pénzt kérnek a hitelezőktől (vagy az utóbbiak leírják a külső államadósság egy részét). Komolyan senki sem javasol pénzügyi ösztönzőket. Az egyetlen fölmerülő kérdés így hangzik: mennyire lehet csökkenteni a deficit lefaragásának az ütemét? A recesszióra való tekintettel az Európai Bizottság – Berlin áldásával – hajlandónak mutatkozik arra, hogy több időt adjon az érintett országoknak az államháztartási egyensúly eléréséhez. Hollandia plusz egy, Spanyolország plusz két évet kapott erre.
A próbakő Franciaország lesz. Az eurózóna második legnagyobb nemzetgazdasága várhatóan további egy évet kap a kitűzött cél eléréséhez – cserébe újabb szerkezeti reformokért. A júniusi EU-csúcson a résztvevők meg fogják vitatni azt a fölvetést, hogy egyes országok írjanak alá olyan szerződést, amely kötelezné őket reformok végrehajtására; ezt esetleg több pénz felajánlásával édesítenék meg. Csakhogy a „szerkezeti reform” tág fogalom: mindegyik országnak másfajta keverékre van belőle szüksége. A vonatkozó törvények parlamenti elfogadása nem egyenlő a reform megvalósításával. A reformok többnyire fokozzák a rövid távú fájdalmakat, míg pozitív hatásuk csak később mutatkozik meg.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) szerint az euróövezet bajba jutott országai mutatják a legnagyobb haladást a reformok törvénybe iktatása terén. Ám ezen államok többségének még így is sokat kell tennie ahhoz, hogy rugalmasabbá tegye a munkaerő- és az árupiacot, növelje a termelékenységet, és hatékony közigazgatást hozzon létre. Nehéz „mérni” a szerkezeti reformokat. Egy tény azonban sokat elárul: Dél-Európában csökkenőben vannak az egységnyi munkára jutó költségek, miközben az infláció magasabb, mint a németországi. Ez kettős csapás az emberekre: nem elég, hogy sokan közülük elveszítették az állásukat és jövedelmüket, de még többet is kell fizetniük a javakért és szolgáltatásokért.
A kormányok könnyebbnek vélik a deficit csökkentését, mint hogy szembeszálljanak a hangoskodó szakszervezetekkel és az összefonódott üzleti érdekekkel. Jó példa erre Görögország: minden más államnál nagyobb mértékben faragta le az államháztartás hiányát, ám csak most – a recesszió hatodik évében – fogadott el olyan törvényt, amely megkönnyíti a hozzá nem értő köztisztviselők elbocsátását. Vagy éppen Olaszország: a Monti-kormány keresztülvitte a megszorító csomagot, ám az elbocsátásokat egyszerűsítő törvényt végül „felvizezte”. Az alapvető problémák egyike a hibás politika: a reformokat „jó időkben” elmulasztó s ezért bajba került országok még nagyobb bajban vannak, ha eljönnek a
„rossz idők”.
Milton Keynes mondása, miszerint megszorításokra nem recesszió, hanem fellendülés idején van szükség, a szerkezeti reformokra is érvényes. Ám a válság sokszor éppen arra jó, hogy kikényszerítse a változást. A reform nem korlátozódhat az eurózóna perifériájára. Németországnak el kell fogadnia a bankunió ötletét, ami egyenlő a más államok bankjai által vállalt kockázatok megosztásával. Ha ezt nem teszi, Berlin még többet kockáztat: az euróövezet összeomlását, amelynek oka a politikai sértettség lesz – vélte a The Economist.
