Bármennyire is provokatív a cím, hogy egy vegyészről szól majd ez az írás, nem kell teljesen bedőlni! Máté Péter dala, azaz a Zene nélkül mit érek én, egy rendkívül fontos dologra hívja fel a figyelmünket: a zene nélküli élet nem egyéb, mint tető nélküli ház, folyó nélküli híd, meleg nélküli tűz, fiú nélküli lány, termés nélküli föld, virág nélküli kert, álom nélküli éj, tettek nélküli élet, azaz teljesen hiábavaló, befejezetlen, értelmetlen valóság. Tehát a zene nélkül mit érek én, vagy zene nélkül mit ér e kén állításokra egyaránt igaz, hogy a zene adja mindennek az illatát, zamatát.
Az ókor nagy tudósai sok olyan találmányt hagytak ránk, amelyeket ma is használunk. Elég, ha a kerékre, a tűzzel való bánásmódra, az írásra, a zenére vagy akár a pneumatikára gondolunk, mindenik valamilyen formában ma is az életünk része.
Élt hajdanán, az egyszer volt, hol nem volt világban egy alexandriai Ktészibiosz nevű feltaláló mérnök. Ez a kivételes lángelme mindenféle csodás mechanizmusokkal lepte meg környezetét, de utólag visszatekintve az egész világot.
Ktészibiosz időszámításunk előtt 284-ben született Alexandriában. A város akkor már a tudományos élet központjának számított. Az eszes fiatal itt tanulta a természettudományokat és velük együtt természetesen a zenét is. Akkoriban még egyértelmű volt, hogy a világot csak zenei ismeretekkel együtt lehet megérteni.
Bár Ktészibiosz a pneumatika atyjaként ismert (a pneuma levegőt jelent), mégis bekerült a zenetörténet neves személyei közé. Egyes feltételezések szerint ő maga borbély volt, mások meg úgy beszélnek róla, hogy az apja volt borbély. A történet érdekesebb része inkább az apja borbélysága körül kerekedik, ugyanis a fiú egy érdekes találmányt igyekezett gyakorlatba ültetni, magyarán szólva kukkolt az apja műhelyében. A történet szerint csövekben helyezett el tükröket, melyekkel beláthatott a borbélyműhely mélyére, azonban, hogy a tükrök takarva legyenek, a csövek végére amolyan ellensúlyként ólomgolyókat helyezett. A szerkezet beállításakor és kipróbálásakor a csövekben keletkező huzat megszólalt, és fütyülni kezdett. Állítólag ez adta az ötletet a lángeszű fiatalnak, hogy a különböző méretű csövek által különböző magasságú hangok szólaltathatók meg. Tanulmányai során minden bizonnyal találkozott már Püthagorasz kanón nevű zenei mértékegységével, ami az arányokról és az azokkal összefüggő hangmagasságokról szól. A sípoló cső tehát nem lehetett teljesen ismeretlen jelenség Ktészibiosz számára.
Ktészibiosz életéről szinte semmit sem tudunk. Valószínűleg szülővárosában tanult és dolgozott, mert Alexandriában volt akkor a tudományos élet központja, a Museion. Talán itt tanult és tanított a későbbiekben. Ha minden igaz, apja borbélyműhelye tanulságos helyszín lehetett számára, de nem az esetleges aktmozzanatok miatt, hanem a megfigyelés technikai létrehozása eredményeképp. Megszólalt tehát egy rejtett cső. A jelenség nem ijesztette meg Ktészibioszt, hanem egy újabb találmány megalkotásához adott ötletet.
A kanón mint mértékegység már ismerős volt. A megszólaló síp hangmagassága pedig arányos volt a síp hosszával. Ktészibiosz azonban nemcsak jó megfigyelő, hanem a gyakorlati alkalmazás, vagyis a mérnöki képesség kitűnő mestere volt. Mindenféle elképesztő levegő- és vízszivattyúkkal lepte meg kortársait. A levegőszivattyút egy vízzel töltött edénnyel kombinálva elérte, hogy a rendszerben egyenletes nyomás uralkodjon. Az egyenletes nyomást az adott vízmennyiség tömege garantálta. Egy szeleprendszer segítségével az egyenletes levegőnyomást sípokba vezetve megalkotta az orgonát. Az első orgona még egyetlen sípsorból (regiszterből) állt.
Ktészibiosz orgonája gyorsan elindult világhódító útjára. A kezdeti kísérleti példányok után gyorsan divatos, használható hangszerek készültek. Hidraulosz néven lehetett keresni az akkori piacokon ezeket a csodákat. A hangszer azért kapta a víziorgona nevet, mert az állandó levegőnyomást vízoszlop segítségével érte el a feltaláló. Az ókor tehetősebb emberei vásároltak maguknak a vadonatúj hangszerből, akárcsak a közel kétezer évvel később megjelenő zongorából (az 1700-as évek első felében).
Így történt, hogy 1881–1882 telén gátat építettek Óbudán a dunai áradások kivédése érdekében, és a munkálatok során egy titokzatos kőkoporsóba botlottak a munkások. A régészek a koporsó feliratát tanulmányozva egykettőre megértették, hogy Pannónia legszebb sírfeliratát olvassák, ezért feltételezték, hogy az elhunyt sem lehetett egy névtelen senki. A fordítást követően kiderült, hogy a koporsóban egy mindössze huszonöt éves nő nyugszik, aki kitűnő zeneművész volt, sőt az első – e koporsón lévő felirat által felfedett – orgonaművész is egyben. „Lezárva e kőben fekszik Sabina, a jámbor, drága feleség, művészetekben jártas lévén ő az egyedüli, fölülmúlta férjét, kedves hangja volt, ujjaival pengette a húrokat; de hamarosan elragadva hallgat; harminc esztendőt élt óh jaj! öttel kevesebbet és hozzá három hónapot és 14 napot, ő maga (örökké) fönnmarad; a víziorgonát kezelő nép körében tekintéllyel és nyájasan uralkodott. Légy boldog, bárki olvasod ezeket, őrizzenek meg az istenek és jámbor hangon kiálts: Isten veled, Aelia Sabina! — Titus Aelius Justus hydraularius, a II. legio adjutrix tiszteletdíjas katonája állíttatta a feleségnek.”
Amikor a kőkoporsót megtalálták, még senki sem látott víziorgonát. Erre még várni kellett. 1931-ben nagyszabású ásatások keretében a római kori emlékeket kutatva rábukkantak egy pincehelyiségre, amely négyszáz fémalkatrészt rejtett. Ez az orgona már egy továbbfejlesztett változata volt a Ktészibiosz által megalkotott első hangszernek, ugyanis négy sípsorral (regiszterrel) rendelkezett. 1988-ig kellett várni, hogy az ókori hangszer hangját ismét megcsodálhassuk. A meglévő alkatrészek és egy ókorból származó mozaikábra segítségével a pécsi Angster cég 1935-ben (!) elkészítette a sípokat, majd Minárovics János 1988-ban összerakta az 52 sípból, 13 billentyűből és 4 regiszterből álló orgonát. A feltámasztott ókori hangszer azóta is él.
Ktészibiosz találmánya az évezredek során elképesztő módon fejlődött. Ahogy ma csodálkozunk az aquincumi orgonán, valószínű, hogy ugyanúgy csodálkozna a feltaláló, ha látná, mivé fejlődött a találmánya. Tény, hogy az ókorban a divatos hangszer inkább a pogány világ hangszerének számított, és a keresztények körében különösen utált hangszer volt, mivel Néró császár orgonaszóval vezette be az arénákban a keresztények megkínzását, kivégzését.
Valamikor Bizáncban az orgona még a hatalom szimbólumának számított. Közel egy évezrednek kellett eltelnie, hogy a keresztény Európában megtűrt, majd elfogadott és később kedvelt egyházi hangszerré váljon az orgona.
Ktészibiosz találmányai közül nemcsak az orgona lehet ismerős számunkra, hanem a dugattyús szivattyúk és a kompresszorok is. A működési elv ma is ugyanaz. Külön érdekesség, hogy Vincenzo Scamozzi 1615-ben megjelent könyvében leírta, hogy a budai várba is egy Ktészibiosz-féle dugattyús vízpumpával juttatták fel a vizet.
Továbbá egyes források szerint Ktészibiosz nevéhez kötődik a szélpuska feltalálása is.
Ha valahányszor orgonát hallunk megszólalni, vagy akár egy sűrített levegős szerkezettel dolgozunk, jusson eszünkbe Ktészibiosz, a feltaláló zenész!
