Egyetértek Smaranda Enache minapi kijelentésével. A jelenlegi paprikajancsis demokráciánál jobb lenne a monarchia is. De meglehet, nem ugyanarra gondolok, mint a polgárjogi ténykedéseiről ismert ligavezér.
Egyetértek Smaranda Enache minapi kijelentésével. A jelenlegi paprikajancsis demokráciánál jobb lenne a monarchia is. De meglehet, nem ugyanarra gondolok, mint a polgárjogi ténykedéseiről ismert ligavezér. Ő valószínűleg a török igából szabadult fejedelemségek kínkeservesen összefércelt uniójából államcsínyezett román királyságra és az importált uralkodóházra gondolt. Ehhez a félholdnyi országhoz csapták később Erdélyt az első világégés győztesei, amolyan bónuszként. A huszonnyolc évnyi, számunkra boldogtalan királyság idején tűzzel-vassal irtották az évszázados transzszilván szellemet. Közösségi és nemesi vagyonokat koboztak el, román nyelvvizsga ürügyén nacionalista purifikálást végeztek a közhivatalokban. Kultúránkat kalodába próbálták szorítani. A cenzúra nem engedte a sajtóban használni a magyar településneveket. A minket ért sérelmek sora végtelen. Olvasóink emlékezhetnek, hogy ez milyen vészesen hasonlít a Ceauşescu-diktatúrára. Az ilyen királyságból mi nem kérünk. Csodálkozom Smaranda asszonyon, aki egykoron azzal lopta be magát a magyarok szívébe, hogy megértette sérelmeink jogosságát, most a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyva furcsa politikai lobbizást folytat. Megértem én, hogy az évekkel ezelőtti nagyköveti kinevezésért fizetnie kell. De hányszor? A magyar polgármesterjelölt esélyeit csökkentő tavaszi „hadjárat” nem volt elég? Apropó, azóta mintha nem érdekelné a marosvásárhelyiek sorsa. Csak a cigányprojektek. A fűtésmizéria áldozatai, az önhibájukon kívül nehéz anyagi helyzetbe kerültek, természtesen nem nyerő pályázati témák. Nem lehet ebből civil szervezetet működtetni.
De ne feledkezzünk meg a másik monarchiáról sem. Amelyre mi, erdélyiek szoktunk néha gondolni. Amolyan sátoros, kempingező magyar vándorként másfél évtizede barangolom keresztül-kasul a k.u.k. birodalmat Brassótól Triesztig, Pozsonytól Dél-Tirolig. Próbálom megfejteni azt a gazdasági robbanást, amelyért az irigy szomszédok szemet vetettek rá. Keveset beszélnek róla, de a dualizmus idején született egy gazdasági kiegyezés is. A huszadik század elején olyan közigazgatási palotákat építettek Szabadkán, Kecskeméten, Marosvásárhelyen, amelyek szellemiségben egy tőröl fakadnak, csak napjainkban a bennük regnáló bürokraták más-más nyelven diktálnak. Az olasz dolomitok üdülőtelepein szovátai hangulatot véltem felfedezni. És mindezek ellenére nem a monarchiában kell keresni a jövőt. Sokkal inkább a barrosói, netán a Kossuth Lajos nyomán újraálmodott Duna föderáció gondolatán kellene terveket szövögetni, amelyben helyet kapna a székely önrendelkezés is. Az Unión belül kialakulóban van egy Duna menti együttműködési terv, amely a térség gazdasági fellendítését hozhatja. Az udvaroncoskodás helyett ezen kellene dolgozni.
