Vissza a szotyorhoz…

Pár évvel ezelőtt még igen keresett volt Szentdemeteren a szotyor. A kukoricacsuhéból készült tárgyak, illetve a csuhézás történetét Bartos Olga, a szentdemeteri tanintézet felelős pedagógusa tanulmányozta. Ottjártunkkor újra felidézte a Küküllő menti falu számára egykor biztos megélhetési forrást jelentő mesterség elterjedését.

Fotó: Nagy Tibor

Pár évvel ezelőtt még igen keresett volt Szentdemeteren a szotyor. A kukoricacsuhéból készült tárgyak, illetve a csuhézás történetét Bartos Olga, a szentdemeteri tanintézet felelős pedagógusa tanulmányozta. Ottjártunkkor újra felidézte a Küküllő menti falu számára egykor biztos megélhetési forrást jelentő mesterség elterjedését.

– 1940-ben a szentdemeteri plébános felvette a kapcsolatot a Magyar Állami Iparkamarával, és kérésére Magyarországról érkeztek mesteremberek a faluba szotyorkötő tanfolyamot tartani. A tanfolyamon mindenkinek, a gyerekeknek is kötelezően részt kellett venni. Később a kollektív is hasznot látott benne, a kukoricacsuhét két asszony gyűjtötte a szövetkezetnek, és egész télen fonták a szotyrot, amely aztán Segesvárra, onnan pedig külföldre került. 1990 után a korondi kereskedők a tengerre vitték az árut, az utóbbi években azonban ők is elmaradtak. A használati tárgyak mára háttérbe szorultak, inkább a dísztárgyak kelendőek. Régebb nem tudtak eleget fonni az asszonyok, még meg sem száradt a rámán a lapi, a megrendelő már vitte is. Volt idő, amikor szégyen volt nem tudni szotyrozni, ma viszont egyre kevesebben foglalkoznak vele – mondta a tanítónő, aki szívén viseli a csodaszép mintákban és formákban megmutatkozó hagyomány felélesztését, éppen ezért diákjait is igyekszik megtanítani erre a mesterségre, a falubeli asszonyok munkáiból pedig kiállítást rendezett be az iskolában.

– A Caritas szervezet szotyorkötő tanfolyamot indított Szentdemeteren, erre 29 gyermek iratkozott fel. Az első találkozót meg is tartották az ifjúsági házban, akkor még nem sodorták, csak tűrögették, hajtogatták a lapit, azaz a csuhét a gyerekek – mesélte Bartos Olga, miközben a kiállított tárgyakat is egyenként megmutatta. Balázs Margit, Vas Márta, Kovács Márta – sorolta a szotyorművek alkotóit, majd Pázsint Rózsi nénihez érve megjegyezte, ő az egyedüli, aki falvédőket is készít a faluban.

Rózsi néni „műhelyében”

Édeni virágoskert, szembe vele tiszta, takaros baromfiudvar. Az ősz hajú asszony éppen a majorságot látja el érkezésünkkor. Kicsit meglepődik jöttünkre, de mosolyogva terel be a szobába, ahol frissen készült terítők, csuhéval körbefont üvegek várakoznak.

– 15 éves koromtól szotyrozok. Ovális, kerek kenyértartót, fakalántartót, szalvétatartót, terítőt, falvédőt, vederszotyrot készítettem, régebb virágokat is, de azokhoz most már nincs türelmem. Árpi (egy falubeli) telefonál, megmondja, hogy miből mennyi kell, én megcsinálom, aztán ő jön és elviszi – foglalja össze az üzlet forgatókönyvét, aztán azt is elmondja, hogy ősszel a szomszéd faluban, illetve Gyulakután szedi a kukoricaháncsot, annyit, hogy egész évre elég legyen.

– Nem mindegy, hogy milyen, csak a szép lapival lehet dolgozni. Megfüstölöm, hogy fehér legyen, azután sodrom rá a rámára. Rengeteg falvédőt készítettem, Magyarországon, Németországban, Amerikában is van belőle.

– Mennyi idő alatt születik meg egy ilyen falvédő?

– Most már 2-3 nap is kell hozzá, nem is kezdek neki, csak ha nincs sok dolgom, mert ha megszárad, szakad a csuhé. A terítőkhöz egy napra van szükségem. Régebb a fakalán- és ceruzatartókat keresték, most már változtak az idők, inkább a fonott üvegek, ovális, cakkos terítők, kenyértartók mennek. 350 lejes nyugdíjam van, azt így kipótolom valamennyire.

Beszélgetésünk során kiderült, hogy Pázsint Rózsi néninek 7 gyermeke – 5 fiú és 2 lány – és 12 unokája van, de a tizenharmadik is hamarosan megérkezik, ugyanakkor az első dédunokája is megszületett.

– Az egyik fiam Belgiumban él, a többiek a közeli falvakban, városokban, Marosvásárhelyen, Segesváron, Kenden. Mind elszéledtek – mondja, miközben kikísér a bűvös virágőrök között.