Virág György újabb önéletrajzi kötete

Honteremtők albérletben

Virág György egyike azon erdélyi magyar műszaki értelmiségieknek, akiket munkahelyi kapcsolataik révén még a ’70-es években elkezdtek foglalkoztatni a kisebbségi lét sorskérdései, és nem véletlenül, ugyanis Király Károly – mint az egykori Kisipari Szövetkezetek Maros Megyei Szövetségének elnöke – Virág Györgynek felettese volt. Az 1989-es rendszerváltást követően egykori főnöke felkérésére bekapcsolódott a helyi politikába. Átélte az 1990-es marosvásárhelyi viharos éveket, 1993–2000 között a Maros Megyei Tanács alelnöke, míg 2000–2004 között elnöke volt. Az 1988–2004 közötti eseményeket a Csíkszeredai Pro Print Kiadó naplóként kiadta, a kötetet Marosvásárhelyen 2011. március 24-én mutatták be. Nyugdíjasként 2011-ben Budapestre telepedett át, ahol hat év (2017–2023) munka után Honteremtők albérletben címmel önéletrajzi kötetet írt, amelynek kiadását a Mentor Könyvek Kiadója vállalta el. A kötetről a szerzővel beszélgettünk. 

(Az illusztrációk Virág György családi albumából származnak)

– A korábban megjelentetett Napló részletesen összefoglalja a nagyrészt Marosvásárhelyen, 1988–2004 között történteket, érdekes képet nyújt az akkori történésekről. Hogyan született meg egy újabb naplószerű kötet megírásának az ötlete? 

– A Naplót befejezettnek tekintettem 2004-ben, amikor nyugdíjba vonultam. Nem láttam értelmét folytatni. Emellett már 1996–1997-ben felmerült bennem a gondolat, hogy önéletrajzban meg kellene írnom: milyennek láttam a XX. század második felében erdélyi magyar értelmiségiként az életet. 1997-ben megjelent az Erdélyi Szépmíves Céh Erdélyi magyar értelmiségi sors a XX. század második felében címmel meghirdetett pályázata. Erre írtam egyes szám harmadik személyben egy életrajzot. Néhai Szőcs István irodalomkritikus, bár értékelte írásomat, a benne foglaltak fontosságát, azt tanácsolta, kérjek fel valakit a szöveg stilizálására. A közélet „sűrűjében” erre nem találtam sem időt, sem késztetést. Nyugdíjazásom után volt időm átgondolni, kiegészíteni az egészet. Megtartottam az 1997-ben választott Honteremtők albérletben áthallásos címet, és hozzáfogtam a jelenlegi, „valódi” önéletrajz megírásához. Hat évig (2017–2023) dolgoztam a most megjelenés előtt álló köteten. 

– Nemcsak a politikai, kisebbségi lét tárul elénk a Honteremtők albérletben című könyvben, hanem érdekes kulisszatitkokat olvashatunk az egykori Székely Színházról is. Hogyan kerül a kötetbe színháztörténeti adalék? 

– Gyerekkorom óta része volt életemnek a színház, hiszen édesapám a Székely Színháznál dolgozott és gyerekszínészként magam is szerepelhettem néhány darabban. 2016-ban, a Székely Színház fennállása 70. évfordulójára írtam erről. A sorozat – Lázok János szerkesztésében – megjelent a Népújságban. Ezt emeltem be az önéletrajzi kötetbe is. Így azoknak a marosvásárhelyieknek állítok emléket, akik megérték a Székely Színház legendás korát. 

A továbbiakban megpróbáltam összefoglalni azt, hogy 1989 előtt a Villamossági Vállalatnál tervezőmérnökként, vagy a kisiparban dolgozva mennyi minden történt velem, érintett meg engem. Arra is részletesen kitérek, hogy 1990 után Király Károly felkérésére hogyan kerültem a közéletbe. Emlékszem arra is, hogy valahányszor a tízemeletes tömbházunkban, a liftajtó előtt találkoztam a szomszédokkal, gyakran megemlítették, hogy (akkor már a megyei tanács elnökeként) „láttak a televízióban”. Innen is jött az a gondolat, hogy egy önéletrajzi írásban a megyei tanácselnök irodájának ajtaja mögötti munkáról, a helyi politikacsinálás boszorkánykonyhájáról is írjak. 

– Nehéz lenne egy interjúban visszatekinteni arra, ami közvetlenül a rendszerváltás után történt, és sokan nem is tudják az előzményeket, azt, hogy mi váltotta ki tulajdonképpen az etnikai egymásnak feszülést, illetve sok más eseményt, amely ebből fakad a mai napig. Az önéletrajz egyik érdeme, hogy nem kerüli meg ezeket a helyzeteket. 

– Úgy próbáltam bemutatni a kisebbségi sorskérdést, ahogyan valójában, érzelemdúsan átéltem. És hangot adok annak is, hogy mindezek során megtanultam tisztelni, megbecsülni minden pozitív emberi tulajdonságot mind a román, mind a magyar munkatársakban, barátokban, edzőtársakban. Mindazokban, akikkel együtt dolgoztam, sportoltam, politizáltam vagy a szabad időmet eltöltöttem. Szerencsés voltam, mert Király Károly munkahelyi főnököm volt a Kisipari Szövetkezetek Maros Megyei Szövetségénél 1973-tól 1978-ig, és így bekapcsolódhattam abba a kisebbségvédelmi harcba, amelyet ő folytatott. Nyilván nemcsak azokban az években, hanem azután is, hiszen Király Károly elhunytáig, 2021. november 4-ig tartottuk a kapcsolatot. Gyakran látogattam meg 2011 után otthonában, előbb Mezőkovácsházán, majd Budapesten is, ahol sokat beszélgettünk. Ezeket a tapasztalatokat megpróbáltam valamilyen formában tényszerűen bemutatni a könyvben. Arra törekedtem, hogy senkit ne arról győzködjek: csak az általam járt út volt a helyes. 

Közismert, hogy 1989 előtt sok szempontból hátrányos megkülönböztetésben volt részünk: például magyar nemzetiségűeknek csak kivételesen utaltak ki állami bérlakást, szemben a román nemzetiségűekkel, akik a munkahelyi kihelyezések révén beözönlöttek a városba (sz.m. köztudott, hogy Marosvásárhely zárt város volt). Vagy akár az anyanyelvhasználat terén: néha bátorságra volt szükség egy munkahelyi gyűlésen magyarul megszólalni. 

Lehetett és kellett is dacolni a rendszerrel, de voltak olyanok is, akik nem vállalták ezt a fajta szembenállást. Mi természetesnek tartottuk a nekünk járó jogokat. Gyerekeink magyar tannyelvű iskolába jártak az érettségiig, a magyar nyelvű művelődési eseményeken is folyamatosan jelen voltunk velük, természetesen nem csak a színházban. Sajnos a mai nap is azt tapasztalhatjuk, hogy a többségiek nem akarnak megtanulni magyarul. A kérdést számtalanszor, jó szándékkal feltettem (1989 előtt is) a román anyanyelvű kollégáknak... A választ nagyjából ismerjük. És ez csak a morzsája annak, amit akkor meg kellett élnünk, s amelyről a mai nemzedék nem is tudhat. Számomra, számunkra, akik az említetteket átéltük, nyilvánvaló volt, hogy az 1989-es rendszerváltás után azok, akik féltették korábbi előjogaikat, állásaikat, a legnagyobb hangadói lettek a nacionalista, magyarellenes mozgalmaknak. 

Átéltem a Bolyai iskola visszaszerzéséért folytatott küzdelmet. Számunkra természetes lett volna, hogy a rendszerváltást követően a Bolyai Farkas Líceum gond nélkül ismét magyar tannyelvű iskola legyen, mint ahogy volt hajdanában, de ma már ismeretes: erre 2005-ig kellett várni. Engem az a helyzet különösen érzékenyen érintett, mert amikor érettségiztem (1961-ben), megéltem azt, hogy egyik magyar osztályt átvitték a Papiuba, s onnan egy román nyelvűt a Bolyaiba telepítettek a ma már jól ismert szándékkal. Kincses Előddel, Smaranda Enachéval és másokkal megpróbáltuk kiegyensúlyozottan kezelni a különválást. Azt támogattuk, hogy ne iskolai év közben, hanem annak végeztével kerüljön sor a „visszamagyarosításra”. Sajnos voltak olyan magyarok, akik emiatt akkor hazaárulónak bélyegeztek, ami sokunk számára keserű emlék. Szerencsére mára már rendeződött az ügy, de a Rákóczi Ferenc Líceum kálváriája évek óta figyelmeztet: a magyarellenes intézkedések „harcosai” nem alszanak.

S ha már ezekről a „viharos évekről” beszélünk, akkor nem hagyhattam szó nélkül azt sem, hogy amikor az 1990-es eseményeket kivizsgáló kormánybizottság egyik tagja, N. S. Dumitru bukaresti professzor helyszíni szemlét tartott a Görgény völgyében, visszatérve behívott a megyeháza egyik irodájába, s azt mondta nekem: számára világos, mi történt valójában, de ne várjam el, hogy a románság nyilvánosan elismeri a tényeket, a valóságot. Tisztelem azért, hogy ezt velem személyesen óhajtotta – négyszemközt – közölni. És ez így van a mai napig. Tudjuk, hogy nem azok szenvedtek, akiknek bűnhődniük kellett volna az eseményekért. Döbbenet volt akkor ezt hallani egy kiváló román értelmiségitől. 

– Nehéz volt úgy visszatérni a történésekre, hogy az 1988–2004-es eseményeket már „elmesélte” a Napló? Van-e érdekes, az előző kötetben nem szereplő újdonság a Hontalanok albérletben című önéletrajzi írásban? 

– Vannak ismétlődő tények is, hiszen azzal a tudattal dolgoztam be a Naplót az önéletrajzomba, hogy van, aki nem olvasta a korábbi kötetet, illetve nem jut hozzá, hiszen kevés példányszámban adtuk ki, és nem szándékoztam folytatni a Naplót. Ezért vannak olyan történetek az életemből, amelyek nem szerepeltek a Naplóban. Az önéletrajzomban kiegészítem a történteket, intimebb, emberközelibb és nem annyira adatszerű megvilágításban, nem annyira részletesen, mint néha a Naplóban. Az önéletrajz egyfajta összefoglalója a korábbi Naplónak, és egyben azt folytatja, ha más megfogalmazásban is. 

Amikor tavaly nyáron (2023) befejeztem az önéletrajzi írást, akkor már több mint egy évtizede Budapesten laktunk, ezért a kötetben szerepelnek az anyaországba telepedett erdélyi magyar értelmiségiként átélt ellentmondásos tapasztalataink, valamint az is, hogy miként tekintek vissza az erdélyi létre, hiszen naponta követem az otthoni eseményeket. Sokkal személyesebb hangvételű, gördülékenyebb ez az írás, mint a „szárazabb” Napló. Több ismerősömet, munkatársamat, közeli barátomat, a történéseim valós szereplőit is név szerint megemlítem. Nem kértem ugyan engedélyt arra, hogy név szerint szerepeljenek, de senkit nem bántottam. Nem az volt a célom, hogy önmagamat, a családomat előtérbe helyezzem másokkal szemben, vagy bárkit is sárba tiporjak. Ez egy általam tartott tükör az írásban szereplő korról, történésekről. 

– Végül nem hagyhatom szó nélkül azt a jelenséget, amelyre a könyv címe is utal: az erdélyi magyar értelmiségiek (és nem csak) elvándorlását. Annak ellenére, hogy az itthon maradottak azon fáradoznak, hogy némiképpen megállítsák a jelenséget, globalizált világunkban az önmegvalósítás útjára lépő fiatalokat nehéz a szülőföldön tartani. Önök is elvándoroltak, és már az anyaországból szemlélik az itthoni történéseket. 

– Sajnos mi sem kerülhettük el ezt a sorsot. Életünk fájó pontja az, hogy igyekezetünk ellenére nem sikerült otthon tartanunk egyik gyerekünket sem. Mindketten a jobb élet reményében vándoroltak ki Romániából. Lányunk Ausztráliába, fiunk Budapestre költözött. A fiunk, családjával együtt, nyugdíjazásunk után hívott magukhoz. Sokáig elutasítottuk, de amikor megszületett a negyedik unokánk – kettő Ausztráliában és kettő Budapesten él –, hat évvel nyugdíjba vonulásunk után döntöttünk úgy a feleségemmel, Verával együtt, hogy kimegyünk, és segítünk az unokák nevelésében. Tudom, tudjuk, veszteség az otthon maradottak számára, hiszen értesüléseim szerint az utóbbi évtizedben is nagyon sokan hagyták el végleg Erdélyt. Mi sem maradtunk, és bár nem bántuk meg döntésünket, ez nekünk életünk végéig seb marad, mert a mai napig marosvásárhelyieknek érezzük magunkat. Ez is ösztönzött arra, hogy a Napló mellett papírra vessem a XX. század második felében Marosvásárhelyen átéltek egy részét. 

– Mikor vehetik kézbe az olvasók a Honteremtők albérletben című önéletrajzi kötetet? 

– A könyvbemutató március 22-én, pénteken 18 órától lesz a Bernády Házban, ahol a kötetet Borbély László és Káli Király István ismerteti, s ahova szeretettel várom mindazokat, akikkel együtt átéltük a könyvbe foglalt eseményeket, és természetesen minden érdeklődőt, aki megtisztel jelenlétével.