Állítólag 15-20 éven belül a román gazdaság utolérheti a közép-európai országokét. Ezt a kijelentést a napokban tette az államfő gazdasági tanácsadója egy szakmai rendezvényen. Első blikkre valószínűleg sokan kíváncsiak lennének, mit szokott szívni az illető… mert rossz napokra az átlagembernek sem jönne az rosszul. És tartósan kellene használni, mert ameddig ilyen alakok vezetnek és tanácsolnak az országban, a kisembernek itt jobb sorsa nem lesz.
Ha technikailag nézzük, van abban némi igazság, amit az illető mond. A tanácsadó az egy főre eső bruttó nemzeti össztermék (GDP) értékében gondolkodik, és erről beszél, ebben a statisztikai mutatóban pedig tényleg nem állunk olyan rosszul európai uniós viszonylatban. Csakhogy ezt egy olyan szaki mondja, aki a mostani elnöki tanácsadói pozíciója előtt egy, a multicégek hazai kirendeltségeit tömörítő munkáltatói szervezetet vezetett, és aktívan hozzájárult ahhoz, hogy a külföldi nagyvállalatoknak az egyik legkedvezőbb befektetési terep legyen ez az ország az egész földrészen. Olyan értelemben, hogy itt alacsonyak az adók, és laza az ellenőrzés, tehát a multik profitéhségének csak a jóérzés szabna határt – ha lenne olyan.
Az ilyen szakik szoktak olyan statisztikai mutatókkal dobálózva szép fejlesztési meséket előadni, amelyek köszönő viszonyban sincsenek azzal a hétköznapi valósággal, amiben az egyszerű adófizető él. Mert a GDP-adatokat nézve a román gazdaság valóban fejlődik, méghozzá egész szép mértékben az utóbbi szűk két évtizedben, csakhogy közben a nettó reálbérek és a vásárlóerő sokkal kisebb mértékben nőtt, a lakhatási költségek, az energia- és élelmiszerárak pedig még a mesés GDP-nél is magasabb arányban emelkedtek. Tehát statisztikailag az ország tényleg gazdagodott, csakhogy a valóságban az adófizetőinek az életszínvonala nemhogy nem nőtt, inkább egyenesen csökkent ugyanez idő alatt. Összesítve ez vezetett oda, hogy például manapság egy Horvátország egész lakosságának megfelelő számú aktív romániai munkavállaló a nyugati országokban él. Ott dolgoznak, ott adóznak, ott alapítanak családot, gyarapítják a társadalmat, és építenek jövőt.
Ha az ehhez a tanácsadóhoz hasonló szakértők arra fordították volna a tudásukat és az energiájukat, hogy ebben a jobb sorsra érdemes országban olyan gazdasági környezet épüljön fel, amely a befektetőket nem gyarmatosítóként, hanem partnerként való viselkedésre készteti, hogy ne csak kivigyék, hanem értékteremtő beruházásokba is forgassák vissza a megszerzett nyereséget, akkor meglehet, hogy a mesebeli GDP nem nőtt volna olyan hatalmas mértékben, viszont az adófizetők életszínvonala nem esett volna akkorát, hogy az milliókat késztessen kivándorlásra. A gond ott van, hogy a módszerváltás óta egy kislexikonra is elegendő számú kormányváltás sem kedvezett egy ilyen, az adófizetők érdekeit előtérbe helyező gazdaságfejlesztési politikának, ráadásul nem is látszik szemernyi jele sem annak, hogy egy ilyen döntéshozói személetváltás itt a közeljövőben bekövetkezne. Szóval egyelőre maradunk statisztikailag gazdag, korgó gyomrú gyarmatlakók.
