Az oktatás lehet gyerekbarát is

Egy igazgató, aki nap mint nap bebizonyítja:

Szabadtéri „osztálytermek”, mászófal, erőgépek, ping-pong és teqball-asztal az udvaron, a folyóson szünetekben szól a zene, és köszöntik az aznapi szülinapos diákokat és tanárokat, a falakon a tanulók fotói, akik kiemelkedő teljesítményeket értek el különböző területeken, a tanári szobában színes fotelek, a falon a természetet idéző tapéta meg egy jópofa fogas, ahol a pedagógusok kávéscsészéi lógnak. Egy kellemes környezetben ugyanis bárki szívesebben végzi a dolgát – vallja Körtesi Sándor, a marosvásárhelyi 7-es számú iskola igazgatója, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyerekek, valamint pedagóguskollégái szívesen járjanak iskolába. 

Ő az, aki folyamatosan pályázik annak érdekében, hogy a tananyagot korszerű szemléltetőeszközökkel tehessék élvezetesebbé a diákok számára, aki a tanévnyitókon a száraz „hegyibeszéd” helyett mindig frappánsan, viccesen szól a diákokhoz, és aki az idei tanévnyitót az iskolaudvarról kivitte a Víkendtelepre, ahol egy családias hangulatú piknikezéssel ünnepelték a viszontlátás örömét. 

– Annyira jó látni, amikor egy pedagógus a pályán töltött két évtized után is ennyire szívvel-lélekkel teszi a dolgát. Mindig is a tanári pálya irányába kacsintgattál? 

– Nem, gyerekkoromban állatorvos, színész, majd rendőr szerettem volna lenni, akárcsak sok kisgyerek. Később azonban, mivel nagyon szerettem a földrajzot, a németet pedig nagyon értettem, úgy gondoltam, hogy ezen a pályán kellene továbbmennem, így esett a választásom a földrajz-német szakra Kolozsváron, de még akkor sem gondoltam arra, hogy pedagógus legyek, a meteorológusi, valamint a hidrológusi pálya felé kacsintgattam, egészen az utolsó tanévig, amikor eljött a próbatanítások ideje. Annyira jól sikerült az a pár óra, hogy úgy éreztem, egye fene, üsse kő, ezt bizony kipróbálom. A kipróbálásból pedig életpálya és egyben hobbi is lett, ugyanis azon szerencsések közé tartozom, akiknek a foglalkozása egyben a hobbija is. Én nem szeretem a monoton dolgokat, a változatosság, az állandó pörgés, az élettel teli mindennapok a lételemem. Ez a szép része a tanügynek, hogy változatossá tudom tenni a saját munkásságomat, valamint a diákok mindennapjait. Az utóbbi időben szerencsére egyre inkább szabad kezet kapunk mi, pedagógusok abban, hogy hogyan és milyen eszközökkel tanítsunk. 

– Tavaly nemcsak a közösségi oldalakon, a sajtóban is pozitív példaként mutatták be a tanévkezdő beszéded, melyben frappánsan, humoros „iskolai szabályokkal” köszöntötted a diákokat, tanárokat, szülőket, az idei tanévkezdés pedig rendhagyó módon, a Víkendtelepen, délután egy családi piknikként zajlott. Mi ösztönöz arra, hogy más légy, mint a megszokott, másként viszonyulj a diákokhoz, az iskolai mindennapokhoz? 

– 2014-ben azért vállaltam el az igazgatói tisztséget, mert hittem abban, hogy jobbá tudom tenni az iskolai létet a pedagógusaink és a diákjaink számára. Nemcsak a diákoknak, az iskola minden egyes dolgozójának jókedvvel kell bejárnia ahhoz, hogy eredményeket tudjunk felmutatni. És nemcsak a tanulmányi eredményekre gondolok, hanem az emberségre való nevelésre. A szabadidőm nagy része azzal telik, hogy pörög az agyam, mit tudnék még kitalálni, mivel tudnám gyerekbarátabbá tenni az iskolát. Az elvünk az, hogy minden gyerekre oda kell figyelni, minden gyerek kell érezze, hogy ebben az iskolában őt szeretik. Így született például az ötlet, hogy ha már van iskolarádiónk, ahonnan a szünetekben zene szól, készítettünk egy listát az összes diákunk szülinapjával, és minden nap, a nagyszünet végén a sulirádióban román és magyar nyelven köszöntjük az aznapi születésnaposokat, tanulókat és tanárokat, lejátsszuk a szülinapi dalt mindkét nyelven. Olyan nagy öröm ez a gyerekeknek, hiszen látjuk, hogy ilyenkor gyakran más osztályokba járó társaik is köszöntik őket, pacsiznak velük a folyosón. Az évnyitókat, évzárókat is igyekszem élvezhetővé tenni, tavaly például egy kis kérdezz-felelek játékkal is megleptem a gyerekeket. Ilyenkor kiemelünk olyan gyerekeket is, akik nem tanulmányi téren értek el kiemelkedő eredményeket, különleges díjakat is osztunk, például annak, aki a legkevesebbet hiányzott, vagy aki a legtöbbet olvasott.

– Mindemellett folyamatosan pályázol újabb és újabb izgalmas, innovatív eszközökre…

– Nagyon sok ötletem támadt az évek során, és szerencsére ezek közül már sokat sikerült is megvalósítani: ilyen a két kültéri osztálytermünk, egyik babzsákokkal, a különféle pályázatok révén beszerzett eszközök, van óriássakkunk, óriásmalom, vannak függőágyaink az udvaron, hintáink – mozgássérült gyerekek számára is. A szünetekben igyekszünk a gyerekeket kicsalogatni a szabadba. Nálunk szigorúan tilos a telefonhasználat, szünetben is, de úgy gondolom, ha már elvesszük tőlük a kütyüt, valamit kínálnunk kell cserében, hogy élvezhetővé váljon a szünet. Emiatt az udvaron engedélyezett a labdajáték, illetve az újabb hóbort, a kendama is, mi több, novemberben kendamaversenyt is tervezünk. A tornaterem külső falára felszereltünk egy mászófalat, minden szünetben sorban állnak előtte, holott már több mint egy éve megvan.  

Igyekszünk minden pályázati lehetőséget kiaknázni, hiszen így tudunk építkezni. Egy nyertes projektnek köszönhetően VR-szemüvegeket vásároltunk, amelyeket az oktatási folyamatban hatékonyan használunk. Nincs olyan tantárgy, amit ne lehetne ezekkel élvezhetőbbé tenni. Például ha földrajzból tanulunk egy adott országról, a gyerekek felteszik ezt a szemüveget, és virtuálisan végigsétálnak az adott ország látványosabb részein, így jobban megértik azt, amiről tanulunk. Ugyanakkor van kiterjesztett valóság homokládánk, azaz egy 100 kg homokkal teli láda, amelyen a projektor segítségével szemléltetjük az egyes domborzati formákat, például, ha mélyedést készítenek a gyerekek a homokban, megjelenik a tenger vize kék színben, vagy a magas hegységek tetején a hó fehér színben. Ezzel szoktam az országok körvonalait, domborzati formáit is szemléltetni, a gyerekek maguk formálják ezeket, és amit a két kezükkel készítenek el, az sokkal jobban rögzül bennük. 

Egy különleges vetítő beszerzésére is pályázatot nyertünk, csak még nem kaptuk meg rá a pénzt. Ez a tornateremben kap majd helyet, és ötvözni fogja az elméleti tudást a mozgással, egy mozgást érzékelő fallá varázsolja a tornaterem fehérre festett falát, amint a gyerekek a labdával dobálják a fal bizonyos pontjait, közben matematikai műveleteket kell elvégezzenek, vagy éppen angol szavakat kell sorrendbe helyezzenek. 

– Az innovatív eszközök, ötletek, az ezek iránti nyitottság a pedagógusok részéről – ez lenne a kulcsa annak, hogy a mai, egyre inkább a virtuális térben élő gyerekek számára élvezhető legyen a tanulás, az iskolában töltött idő?  

– Manapság pedagógusként az egyik nagy kihívás az, hogy hogyan nyújtsunk olyat a gyerekeknek, ami más, mint amit a digitális világ nyújt. Egy olyan világban élünk, ahol a diákjaink egy kattintásnyira vannak minden információtól, amit meg akarnak szerezni, tehát jogosan teheti fel a kérdést a diák, miért kell megtanulja, mekkora Németország területe, ha csak bemondja a telefonjának a kérdést, és máris érkezik a válasz. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy az általános műveltséget meg a memóriát ma is ugyanúgy kell fejleszteni, ráadásul nem tud mindent megadni nekik a technológia, amit mi, pedagógusok. Nagyon nehéz megtalálni az utat, hogy érdeklődővé tudjuk tenni a gyereket az órán. Vannak tantárgyak, ahol ez könnyebb, ezért vagyok én szerencsés a földrajzzal meg a némettel, amit könnyebb szemléletesebbé tenni, szemben például egy matematika, román vagy magyarszakos tanárral. 

– A napokban láttam a közösségi oldaladon, hogy igen különleges kirándulásra vitted a „gyerekeid”, a via ferratát próbáltátok ki együtt…

– Gyakran viszem kirándulni a diákjaimat, mert úgy gondolom, a földrajzot úgy lehet igazán megszerettetni velük, ha ellátogatunk együtt a természetbe. Ilyenkor nemcsak sétálunk, hanem mesélek nekik, kőzeteket elemzünk, felhőket figyelünk meg. Legutóbb két ilyen kirándulásunk volt, az osztályomat felvittem az Isten-székére, az őszi vakáció hetében pedig néhány vállalkozóbb szellemű diákommal, akikről tudtam, hogy megfelelő a fizikai erőnlétük, kipróbáltuk a via ferratát, elvittem őket az Erdélyi-szigethegységbe, ahol három, kezdő szintű vasalt pályán vezettem őket végig. Hámmal, sisakkal, biztonsági rendszerekkel haladtunk végig a szikla oldalán, volt egy „adrenalindúsabb” kihívás is, amikor két szikla között egy indiánhídon kellett átmenni úgy, hogy egy egyszerű sodronyon lépkedtünk. A tanítás mellett a természetjárás meg a fotózás a másik két hobbim, ezért örülök, ha vannak olyan diákok, akik társaim tudnak lenni ebben. Szoktam fotós tábort, illetve fotós képzéseket is szervezni a gyerekeknek, szerencsére a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivataltól egy, a nemzeti helyreállítási alapnál nyert pályázat révén fényképezőgépeket is kapott az iskola, így eszközeink is vannak.