Fülöp néninek, Fülöp úrnak nem rendeltetett szál gyermek sem, így aztán kannibálian egymást nevelték. Fülöp néni kövér, szuszogva araszol, közben valami furcsa szag lengi körül, mint a lófogú kukoricán hizlalt töltött rucát, ha nem frissítik alatta az almot. Fülöp úr gondolatban mindig áriázik, hang nem jut ki a száján, ettől Fülöp néni állandóan stresszben, hogy bizonyosan a régi kurvái kedvenc kupléit eleveníti föl, pfuj, a vén kujon.
Fülöp néninek, Fülöp úrnak nem rendeltetett szál gyermek sem, így aztán kannibálian egymást nevelték. Fülöp néni kövér, szuszogva araszol, közben valami furcsa szag lengi körül, mint a lófogú kukoricán hizlalt töltött rucát, ha nem frissítik alatta az almot. Fülöp úr gondolatban mindig áriázik, hang nem jut ki a száján, ettől Fülöp néni állandóan stresszben, hogy bizonyosan a régi kurvái kedvenc kupléit eleveníti föl, pfuj, a vén kujon. Náluk lakom, tizedikes, rákapok a dohányzásra, köpnöm kell udvar végébe. Rondaság, meglátszik, Fülöp néni kiakolbólít. Fülöp úr (filigrán emberke, százhatvanöt talán) eljárakozik a hajnali misére, felesége szerint: „hogy találkozzon a macájával”. Szembeiszunk a Székely kocsmában, mise helyett bihari szilvát, bodor füst szipkára tűzött Marosesti cigarettájából. Ha iszik, könnyezik. Átölel: tulajdonképpen ő köpködte tele az illemhelyet, miután Fülöp néni a szokásos módon (?) őt megviolálva dörzsölte be kopasz fejét a sarkon vásárolt sűrűvastag petróval. (Boldoggá avatási gond: Fülöp úr helyett a néninek csakugyan kinőtt a haja – győzelmét nem ünnepelhette maradéktalanul, szerelmes ellenségét, Fülöp urat addigra kivitte a Tükrös a Radnóti hegy alá.)
Azért mégis eljárt a korai imákra, virgácsozott, mikulizott. Fülöp néni szerint a virgácsnak „olyan” illata volt: valamelyik cafka alsóbb fertályától kölcsönződött az ihlet. Gyűlölve szerette az urát. Fülöp úr göthös, gölöhös, mégsem dobja már el „azt a büdös bagót”, pedig úgy köhög-möhög, szuszog-muszog, mint a szardanapáli pelikán. Ezen sokat törtem a fejem, mellettünk albérletelt Vinczefi Tibi, rengeteget olvasott, igazi bibliofülű devorátor, nem csoda, hogy pap lett, tőle is érdeklődtem. Külön-külön megvolt a Szardanapál és a Pelikán, együtt azonban nonszensz, mint bizonyos öregúr Gretnába’, s nagy melegsége az Etnába’.
Az udvarban lakott a gyönyörű tanárnő, az egyetlen, aki oroszból tízest adott, miközben a haja hagymája is kibédire váltott, mikor véletlenül a nápiszál (ír) helyett az csúszott ki a számon, hogy nápizdál. Ő ajándékozta a vérnyomást mérő micsodát a házaspárnak. „Engesztelésül”, mert Fülöp néni a nyakába kúrta volna az örökundok unokaöcsöt, a butykafejű Csungárt, Szentágotáról. A lány persze kirúgta, a pali mindig részeg volt. Azért ivott, hogy bátorságot merítsen, aztán mikor az megjött, már el is illant, amint szembenézett az ártatlankék tündi szuperokos tanárnővel. A vérnyomásmérőt csak Fülöp úr tudta installálni a Fülöp néni kezére, és fújtatni is csak ő tudott hozzá. Lehet viszont, hogy csalt az eredmény bejegyzésekor. Mindent szigorúan beírtak a Fülöp néni lánykori kapcsos füzetébe. Fülöp úr is szerette volna tudni, mi a helyzet, vért mért volna magának is, de tiltás alá került. Egyszer (mégis) titokban, miközben (azt hitte), Fülöp néni horkol, kipróbálta. Ojjé, a Lelkem Mari úgy röppent magasba, mint egy promóciós plázafürj. Lehordta Fülöp urat mindennek, például szamarkandi tevehajcsárnak.
No, jön a család orvosa, elborzad a Fülöp néni vérnyomulási adatain. No, mindjárt a rozoga mentőkocsi is. Hoppá-hoppá, ninánáj és ninánhéjj! Fülöp úrra rászakad a pompás gúnárhét.
Akkor már néhány házzal alább laktam, Bíró néniéknél, sajni, csak távrajongásilag imádhattam a szép Noémit – aki közben beadta a papírjait a kitelepedésre. A kényúrnő nélkül maradt lakásban nagy dorbézolás folyt nap mint nap: mintha a régmúlt ködéből, Fülöp úr hajdani kártyapartnerei jelentek meg egy-egy palack borral-pálinkával, és még éjféltájban is keményen verték a blattot.
Miután tisztázódott, hogy kutya baja, Mikulás-napra érkezett haza a Nasasszony. Kissé fura fogadtatásban részesült. Az öregúr kiment az ócskára, vásárolt a foltozott, használt cipőkből. Hozzájuk csapta felesége néhány kedvenc lábbelijét, majd mindet alaposan feltöltötte a kánisz merga dérrel durrantottan friss, hammazó gyümölcsével. Állítólag a Csungár nevű szentágotai unokaöcs, én, a kidobott diák, végül Noémi, az ogyesszai szólásban beszélő orosztanár szerepeltünk a gyanúsítottak listáján. Nekünk azonban a hajunk szála sem görbült. Reggel ismét kijött a rozoga mentőkocsi – és diadallal: Fülöp néni maradt otthon. (Férjeura a hátsó traktusra, az elmeosztályra került.)
Üzent értem a Néni, néhány napon át két pakk cigiért magam mértem a vérnyomását. Szarkapirított dinglóként majd’ minden számadatot hamisítottam, kisebb izéket írtam be. Hátha helyet cserél az öreggel a vén rohadék!… És hazajön a kese mellyű randa kedves kis öregúr. És Noémi itthon marad nekünk, fenét: – csak nekemmmm!…
A petróbűzű mamuka szemlátomást kivirágzott fülöptelenségében. Nem kicsit nyomulászott, aztán murmulázott és gajdolászott, közben biztatott, hogy vegyem csak elő!… A kamrából az öregúr rejtett áfonyapálinkáját (meg is tettem, az Úr ne vegye bűnömül!) – sőt nyugodtan köpjek akár a falvédőre, ha ez az ándungom.
Többé nem mentem arrafelé. Elromlott a vérnyomásmérő. Ma is valami idétlenséget mutat. Lehet, hogy telve tartalommal, de talán az is való, hogy a világidőnek az a része, amiben nincsen semmi. Csak valami ketyegés.
Fölveszem a piros köpönyeget, sapkát. Előtte megmérem: mennyit fogadhatok el, ha kiprovokálom, hogy megkínáljanak…
