Rég nem utaztam vonaton. Nincs ennek különösebb oka vagy anyagi vonzata, pláné lelki hatványkitevője. Legyen ezúttal annyi is elég, hogy: csak.
Rég nem utaztam vonaton. Nincs ennek különösebb oka vagy anyagi vonzata, pláné lelki hatványkitevője. Legyen ezúttal annyi is elég, hogy: csak.
Csakhogy az ember nyitott szemmel utazik, főleg egy hosszabb vonatút első szakaszában, mondjuk Székelyföldvárig (közismertebb nevén Székely-kocsárdos-Razbojárig). Nos, a látvány váltakozó, hol elbűvölően zöldellő mezőkre, szürkéllő ipari parkra, hol kék repülőtérre és füstös, hatalmasok és érdeknagyok által óvott-védett, rettenetes kombinátok jőnek pupillánk elé, hol valami egészen más és szégyenletes. Már csak azért is, mert ha összevetjük a látványt azzal, ami hat-hét órával nyugatabbra tárul a szemünk elé, mondjuk Pest városának határában, az mindenképpen Marosvásárhely hátrányáról regél. De már Aranyosgyéres is jobban áll, ahol a vasút menti bűztelepet, a gyéresi sodronyipar dolgozóinak magán-sertéstelepét, a város fertőzésgócát (a szocializmus család- és táplálkozáspolitikai vívmányát, a tartós húshiány következményét) lebontották, felégették, leradírozták a föld színéről.
Ha tehát az ember veszi a fáradságot, hogy kitekintsen, vagy csak egyszerűen az ablakra szegezi a tekintetét Kolozsvár felé haladtában, akkor bal felől hihetetlen összetételű, folyamatos, hosszan elnyúló, ronda és egészségtelen (fokozás egyelőre abbahagyva) szeméttelepet lát. Mondom, hosszan elkíséri szeretett szülővárosának lehangoló be- és kivezető látványa a vasút közvetlen közelében, a Dózsa György úti telkek hátsó kerítésén túl, kívül, ott a senkiföldjén, a sínek és a telekvégek között. Magángazdák és közületek, gyármaradványok és kis- és középtávú válságra ítélt vállalkozások szemete, törmeléke, hányadéka halmozódik itt háborítatlanul. Valószínűleg évek óta, amióta a telkek beépültek, benépesültek szinte a vasútvonalig. Van itt építkezési törmeléktől iskolai vagy irodák papírszemetéig minden: rongy, csomagolóanyag, doboz, műanyag minden mennyiségben és változatban, még petpalackok is, amik szorgalmas nyomortelepi gyűjtőikre várnak, felderíthetetlen összetételű matériák, molekulaegyüttesek, bom-ladékok és szétcincált halmok, domborulatok, melyeket már benőtt a moh, feledés és emlék nélküli emlékezés. Hulladékemlékművek. Avagy a nagy kilencvenes években tapasztalt pezsgés melléktermékei.
Ezeket a vonatutazókon kívül senki nem látja, hiszen a vonaton általában ingázók és kevésbé módos emberek utaznak, nyugdíjasok, olyanok, akiktől ideiglenesen bevonták a forgalmit és a jogsit, szegények. Vagyis, akik tehetetlenek ekkora szeméthegyek láttán. Hiszen a köztisztasági vállalkozás koronahercegei, a polg. és alpolg. mesterek messze elkerülik a vidéket. Valószínűleg tudomással sem bírnak a vidékről, legfennebb sejtik, miféle gubanc, hányféle dzsuva, minő gamaty állapotok uralkodhatnak arrafelé. De elhessegetik maguktól a rémképet. Ez ugyanis a város tudatalattija.
Ide nem szerveznek általános népi tisztogatóakciókat. Ide nem jő ki szemeteskocsi daruval. Itt a külváros mostohasága uralkodik. De sajnos semmiféle nagy kor nem szorult bele a látványba. (V.ö. József Attila verseivel.)
A hely közvetlen szomszédai, a telekvégek gazdái örülnek, hogy megszabadultak a törmeléktől, hulladéktól. Az éjnek leple alatt, de talán fényes nappal is különösebb izgalmak nélkül hányták túl a gyepűn a nemkívántat. A vasút eltűri, holott valószínűleg az ő térfelét szemetelik szomszédai. A vasútnak nincs pénze a takarításra, hiszen fenntartási gondokkal küzd. Legfennebb úgy védekezik, hogy a szerelvényablakok lenyithatatlanok, legalább az utazóközönség nem szemetel ennek folyományaként.
Szóval, ki tehet valamit környezetünkért? Bátor önkéntesek jelentkezését várjuk.
