Puskaporos hangulat uralkodik szerte az országban. Olyannyira, hogy az ember azt hihetné, nem választásokra készülünk, hanem háborúra.
Puskaporos hangulat uralkodik szerte az országban. Olyannyira, hogy az ember azt hihetné, nem választásokra készülünk, hanem háborúra. Az szinte „természetes”, hogy a politikai ellenfelek halálos ellenségként kezelik egymást, mintha csupán a másik „kicsinálásának” a reménye éltetné őket. Napról napra, óráról órára „derülnek ki” korrupciós ügyek, hivatali visszaélések, közéleti vagy magánéleti botrányok. Az ellenfelek nem finomkodnak, a közönséges szidalmazástól akár a halálos fenyegetésig „végigcsinálják” a lejárató, fenyegető kampányt. Az „érdek” azonos, csak a szereplők és a módszerek változnak aszerint, hogy a kinyírandó politikus „nagykutya” vagy kisebb kutya. Az anyagiak sem mellékesek ilyenkor persze, mert sok pénzzel sok mindent el lehet követni: például szavazatokat lehet vásárolni, de ha a helyzet „zűrösebb”, le lehet fizetni a nyomozóhatóságot, az igazságszolgáltatást, meg lehet vásárolni esetenként egy-egy újságíró hallgatását, el lehet bolondítani egyszerű, hiszékeny embereket, akiknek a mindennapi kenyér is óriási probléma. A skála széles, a politikusok ki is használják. Ki-ki „lelkiismerete” szerint.
De röpködnek a mérgezett nyilak sokszor egyetlen szervezeten belül is. Vannak, akik, miután „megerősödtek”, saját párttársaikat (is) terrorizálják, fúrják, zsarolják, fenyegetik.
Tisztelet persze a kivételnek helyi és országos szinten. Sajnos, ők vannak kevesebben.
Közeledik december 9. Vajon kik fognak a sorsunkról dönteni a következő években? Sok jót nem várhatunk, hiszen már majd’ mindegyik pártot „kipróbáltuk”. A több mint húszéves tapasztalat megtanított, hogy csak a mesében győzi le a jó a rosszat. A való világban az egyik rosszat egy másik rossz váltja fel. Mit is remélünk? Hiszen mást se látunk a tévék politikai műsoraiban, mint veszekedést, sárdobálást, az ellenfél kritizálását, arroganciát, gyűlöletet, hányavetiséget, önteltséget vagy buta gőgöt, lejáratási szándékot. Még véletlenül sem hangzik el egyetlen önkritika, a gyengeség, a tehetetlenség bevallása, nem beszél arról senki, hogy mit rontott el, mit kellett volna másként tennie, mit kellett volna tenni azért, hogy a dolgozó vagy dolgozni akaró, négyévenként szavazó emberek érezzék, néha gondolnak rájuk azok, akiket szavazatukkal bársonyszékbe juttattak, azért, hogy az életkörülményeikkel sáfárkodjanak. A legritkább esetben hangzik el politikus ajkáról, hogy feladatuk a szolgálat, és hogy kellő alázattal kell közeledni az emberekhez.
Nekünk, magyaroknak valamivel egyszerűbb a dolgunk. Úgy kell szavaznunk, hogy erős képviseletet juttassunk be a parlamentbe.
