Marosvásárhely fekete márciusának hangulatát idézte az a sajtótájékoztató, amelyet a MOGYE rektora tartott arról, hogy visszautasítják a politikum beavatkozását az egyetem ügyeibe. Az elhangzott kérdésekre a hátsó sorokat elfoglaló szenátusi tagok egyetemi tanároktól szokatlanul heves kirohanásokkal reagáltak.
Marosvásárhely fekete márciusának hangulatát idézte az a sajtótájékoztató, amelyet a MOGYE rektora tartott arról, hogy visszautasítják a politikum beavatkozását az egyetem ügyeibe. Az elhangzott kérdésekre a hátsó sorokat elfoglaló szenátusi tagok egyetemi tanároktól szokatlanul heves kirohanásokkal reagáltak. Olyan indulatok szabadultak el, amelyek visszautalnak és felerősítik az 1990 márciusában megfogalmazott és azóta is befejezetlenül maradt kérés jogosságát, miszerint a magyar orvos- és gyógyszerészképzés céljára létrehozott marosvásárhelyi egyetemen elemi elvárás, hogy önálló magyar tagozat működjön mind a három karon. A hozzászólások arról győztek meg, hogy az egymás kölcsönös elfogadására, elképzeléseinek tiszteletben tartására és a megértésre irányuló minden törekvés kudarcra ítéltetett. De mit is várhatunk attól a rektortól, aki felháborodottan utasítja el az egyetem multikulturális besorolását, s közben azt bizonygatja, hogy a magyar oktatás érdekeit szem előtt tartva zárkóztak el az önálló főtanszékek létrehozásától. És mit várhatunk attól a vezetőségtől, amely az elmúlt években is tovább folytatta a magyar tagozat elsorvasztását, még akkor is, ha voltak olyan látszattevékenységek, amelyek alkalmasak lehetnek a helyzet ideiglenes kozmetikázására. De van-e mit magyarázni, amikor egyértelmű az eredmény: 400 oktató a román, 94 a magyar tagozaton, miközben a magyar hallgatók a diáklétszám felét teszik ki mind a három karon. Ami pedig a versenyvizsgákat illeti, a magyar végzősök érthető módon nem kívántak olyan katedrákra pályázni, ahol évek óta nyoma sincs magyar oktatónak, s ahol nem nehéz kitalálni, hogy milyen ellenséges környezetben kellene helytállniuk. Ahogy ezt a magyar oktatók egy része megtapasztalhatta, akik közül néhányat perrel, sőt a munkaszerződés felbontásával fenyegetett meg a rektor. Ezzel szemben a plágiumon kapott és tettét be is ismerő román oktató védelmében a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökséghez folyamodott a rektorhelyettes asszony. A cinizmus tetőfoka, hogy levelében elismeri ugyan, hogy a nyugdíjba küldött Hobai Ştefan professzor akart a vezetőségen bosszút állni a plágium nyilvánossá tételével, mégis kijelenti, hogy a dolgok jelenlegi állása alapján az egyetem kettészakításán ügyködő magyar kollégák vádolhatók „minden olyan lehetséges gesztusért, amely bármelyik román nemzetiségű egyetemi káder ellen irányul”. A kölcsönös vádak egyértelművé teszik, hogy ezt a kényszerházasságot, amelynek az a célja, hogy önállóságától megfosztva állandó alárendelt szerepben tartsák a magyar oktatás szereplőit, nem érdemes fenntartani. A váláshoz azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy az oktatási törvényt azzal az alkalmazási útmutatóval egészítsék ki, miszerint a felsőoktatás minőségének ellenőrei időt adnak a törvényben előírt módon megalakuló magyar tagozatnak, hogy foghíjas szerkezetét kiegészíthesse.
