Ha jól megcélozzuk a közélet különböző rákfenéit, ha figyelmesen követjük, nem is annyira a napi eseményeket, mint inkább a tendenciákat, következményeket és főirányultságokat, akkor azt kell látnunk, hogy a legnagyobb közegellenállásba a kisebbségi magyar kultúra egyenjogúsítása, elismertetése, a helymegosztás, az egymásmellettiség elismerése, tartós jogi formákba történő beültetése éppen a tanügy és igazságszolgáltatás (jobban mondva. jogszolgáltatás) terén ütközik.
Ha jól megcélozzuk a közélet különböző rákfenéit, ha figyelmesen követjük, nem is annyira a napi eseményeket, mint inkább a tendenciákat, következményeket és főirányultságokat, akkor azt kell látnunk, hogy a legnagyobb közegellenállásba a kisebbségi magyar kultúra egyenjogúsítása, elismertetése, a helymegosztás, az egymásmellettiség elismerése, tartós jogi formákba történő beültetése éppen a tanügy és igazságszolgáltatás (jobban mondva jogszolgáltatás) terén ütközik. Ebben a szimbolikus térben nagyon is kézzelfogható küzdelem folyik. Az uralkodó elit (megyei és városi szintű pártoktól nem független, felülkedvezményezett döntéshozó csoportok) mindent elkövetnek, hogy a közel száz évvel az Antant árnyékában megszerzett nemzeti kizárólagosságból jottányit se engedjenek.
Bosszantó, hogy miután kirakták az orosz megszállókat, felszámolták a MAT-ot, miután oly kedvező és eredményes volt a ceauşescui (anti-)humánkísérlet (leszámítva a hideget, sötétséget és alultápláltságot), sikerült megszabadulni némely nemzetiségektől örömmel (zsidók), álsajnálattal (szászok-svábok), akkor a szuverenitás egy részét fel kellett adni az EU-ért. Cserébe szinte semmit nem kaptak az utazási szabadságon kívül. Ennek mellékhozadéka a kormányzatok munkaerő-gazdálkodási stratégiája, mely a munkanélküliséget az olasz-spanyol-angol stb. munkaadók terhére enyhíti.
Szóval jön az EU, ami mindenféle megszorításokat kényszerít bele a jogrendbe, beleszól egy csomó gazdasági dologba, a Világbank pedig a kölcsönök ürügyén diktál házi feladatokat, rögtönzéseket, fizetés- és nyugdíjcsökkentéseket stb. Nos, az ember elszomorodna, teljes szontyévek következnének, ha nem maradna néhány kiskapu. Itt van az egészségügy, a tanügy és a bíróságok. Itt még azt lehet tenni, ami oly régóta kedves a hatalomnak: a kisebbségekkel ki lehet tolni, el lehet őket csigázni hosszas, csak azért se eresztünk típusú értelmetlen hercehurcával, meg lehet, sőt meg kell (valószínűleg ez a nemzeti humánerőforrás-képzés titkos tanítása) tagadni minden olyan kérést, amely egy vegyes lakosságú városban a vegyességre utal: kétnyelvűség, feliratozás, nyelvhasználat, a kisebbségi, mássági szimbólumok használata, a nevek világa. Csak kényszernek engedve feladni ezt-azt.
Ez a stratégia azt tanítja: ami volt, a helyi múlt, az idegen tőlünk, államot-hatalmat birtoklóktól. Idegen, rossz, hamis, gyanús, abban részünk nem volt, sőt, fontos hangsúlyozni számunkra, többségiek számára ártalmas volt/van/lesz. Megtanítják a tanügy- és jogharcosokat a legszebb multi-kulturális kifogások használatára, az ellenpropagandára, diverziókeltésre, az igazság-elsinkófálásra, elmaszatolásra. Nehéz tudományok ezek, hiszen állandóan készenlétben kell lenni. Ezeknek a helyieknek folyton vannak olyan történelmi hőseik, politikai, tudományos, művészi nagyságaik, amelyekhez hasonlót helyi szinteken nem találni a domináns oldalon. Messzebbről kell hozni, tromfolni kell.
Az Unió nem szólhat bele abba, hogy egy iskolát Piros Péterről vagy Victor Vinettáról nevezzék el. Az Unió nem kottyint bele, hogy egy régi utcanév visszakerüljön vagy feledésbe merüljön. Az Uniónak közömbös, hogy a törvény előtt Piros és Roşu egyenlő vagy sem. Az Unió csak abba szól bele, hogy a lehívható segélyek lehívása mikor jogszerű. Hogy a cigik kihunyjanak. Hogy ki a hunyó, az secko jedno/ganz egal.
Az Unió olyan, mint egy jóságos nagypapa, hagyja, hogy az unokák játszadozzanak a porban, összecsapjanak, így edződnek. Arra vigyáz, hogy testi sértés ne essék. A lélek sérülései kívülről hosszú ideig láthatatlanok maradnak.
