Új vendég a K’arte galériában

A marosvásárhelyi Kultúrpalota szomszédságában található kicsi, de annál fontosabb kiállítótér működtetői folytatják a kortárs művészet jeleseit bemutató kiállításaik sorát. Szeptember 24-én az egyik legnépszerűbb magyarországi alkotó, a Munkácsy-díjas Gerber Pál munkáiból nyílt egyéni tárlat. A művész jelen akart lenni a megnyitón, de sajnos a betegség közbeszólt. Így kurátorként Ferencz Zoltán grafikus, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ művészeti vezetője Gerber otthonából „élőben” kapcsolta laptopja képernyőjére a budapesti alkotót, aki így szólította meg a vásárhelyi jelenlevőket, és hallgatta meg Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus megnyitóbeszédét. Az alábbiakban közzétesszük a szöveget. 

Gerber Pál: Mély mondanivalóba könnyű belefulladni 

Gerber munkái általában enigmatikusak – vagy legalábbis a valóság kevésbé banális frekvenciáját fogják és közvetítik. Élményük mély és komplex, de játékuk állandó és gyakran képrejtvényszerű. Róluk írni és fordítani őket viszont emberpróbáló feladatnak bizonyult. De miért is volt nehéz?

Mert újraértékelésre késztet. Mert finoman megmutatja korlátainkat.

Szövegük fontos, akár a címről van szó, akár a munkáról, amely maga is szövegkép, de a kifinomult nyelvhasználat és abszurd nyelvezet nem pusztán mentális, hanem rendkívül sokrétű, tapasztalati nézőpontba juttatja el a nézőt. Nagyon valóságszagú abszurditásokról van szó – de Gerber az abszurdnak nem pusztán az esztétikai hatását kívánja meglovagolni, nem hangulatot ragad meg, hanem általa vezet és rávezet.

Olyan ez, mint a buja növényzetből, amely dekoratív és átláthatatlan, a levelek, indák és ágak között benyúlni a bozótba, és felcsippenteni a fekete, furcsa, féloldalas magot – amely tartalmazza minden inda irányát, minden göcsörtösség és lombtömeg térfogati kódját.

Nézzük hát, mi van a magban:

Ambivalenciák, frappáns kérdésfelvetések, például Az út vége című sorozat képei közt: vajon a „szociális” elegáns megfogalmazása és a fogalom korunkban hangsúlyozott fontossága magába foglalja-e az egyszerű, parlagi, hétköznapi jelenségeket is? Konkrétan: van-e helye a fabudinak az emberi szféráról való emelkedett elmélkedésben?

Az abszurditás lehet nagyon is szuggesztív, mint például a Becsvágy bőröndje – hoppá, véletlenül az asztalra ejtettem a diplomám, a Rolexem pedig mindegyre kikandikál a szorosra gombolt ingujjamból… Csak a nevem előtt ne lenne ott az a két betű, ez így már tényleg túl hosszú, jaj, annyira zavar!!!

Vannak itt titkok is, de misztifikálás sosem. Az Összefüggés mögött húzódó konkrét elvek vagy a Küldemény tartalma ismeretlenek, de a titok minden esetben csak annyi, amennyi szükséges ahhoz, hogy a valóság normális ismereti viszonyait fenntartsa. Természetes, hogy ne lássunk mindent, az ismeretlennel számolni kell.

Az abszurditás elvezet társadalmi jelenségek dekonstrukciójához is, mint A furcsa pár esetében, vagy a Fekete-fehér humoros, de nagyon is valós demonstrációjában. A szintézis itt bizonyos értelemben egyszerűsítés nélkül születik meg – a szerkezet nem butul, csak a kiterjedés lesz rövidebb. Gerber világa csupa játék, de nem gag, költői, de annál nyersebb, igazság, de annál mégis kicsit könnyedebb.

Vizsgálat tárgya lesz a művészet világa is. Ahogy a képen láthatjuk: rendet [teszünk] a művészet körül, vagyis leporoljuk és gondosan ápoljuk elavult képzeteinket, beidegződéseinket és rutinunkat is. A művész útja márpedig, ahogyan a videó mutatja, váratlan (és drámai) fordulatokkal teli…

Fontos itt a humor, hogy világosan lássuk azokat a lépéseket, amelyekre az embert heroikus egója készteti. Világosan – tehát tisztán, kimondva az emberi lét önmagába bogzódó mechanizmusait, de el nem ítélve őket – esetlenségünk teljes tudatában, és újraértékelő józansággal haladunk ebben a különös világban.

Folytatnám, de, ahogyan azt az elején említettem, folyton újraértékelek, és már nem találok szavakat.

Hogyan tehetünk pontot ennyi különös, ennyi igazság és ennyi tévedés végére?

Egy szög beverése… Ne is pontot tegyünk – inkább verjünk be egy szöget.