2022. május 25., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Két rendkívül szép csokorral kedveskedett a filharmónia az ünneplésre, örömre, könnyedségre kiéhezett közönségnek január 6–14. között. Az elsőt a keringőkirály és operettcsászár, ifj. Johann Strauss virágaiból az argentin származású, Ausztriából érkezett Pablo Boggiano kötötte. A második Vladimir Lungu, a Kolozsvári Román Opera karmesterének operettcsokra, melyet a zenekar mellett Kolcsár Katalin (szoprán), Tiberius Simu (tenor), György Levente (bariton) és a filharmónia kórusa színesített. 

Ha hiszik, ha nem, ennek a sikernek megvolt és megvan a gyermek- és felnőttkora Marosvásárhelyen, valahányszor az operett teret kap a levegővételre. Nem árt néha emlékezni.

1946. március 10., vasárnap este fél nyolc. A Kultúrpalota nagytermében, Tóth Sándor karnagy beintésére, megszólalt Lehár Ferenc A mosoly országa című romantikus nagyoperettjének zenekari nyitánya, majd felment, azaz kettényílt a függöny. Itt és ekkor elindult útjára a Székely, azaz 1948-tól az Állami Székely Színház. De ki is volt ez a színház történetéből kifelejtett Tóth Sándor? Tóth Sándor 1923. október elsejétől 1972. január 14-ig, halála napjáig (50 éve hunyt el) szolgálta Marosvásárhely zenei életét. 1923. szeptember 16-án Metz Albert – a város első számú zenei nagysága – a Tükör című lapban nyílt levélben köszöntötte érkezését. Húszévesen kezdte el munkáját a római katolikus templom kántor-karnagyaként. Kórust szervezett, majd az egyházi zene mellett évenként operett-előadásokat is tartott a város közönségének. 1926-ban került sor az első bemutatóra, Robert Planquette A corneville-i harangok című művét a Transsylvania Szálló nagytermében mutatták be. Az ezt követő években több mint húsz operett-előadást tanított be és vezényelt a lelkes műkedvelőknek, abban az időben, amikor még nem volt állandó színháza a városnak. Ekkor teremtődött meg a műfaj máig ható kultusza.

Pablo Boggiano számára valószínűleg nem volt új a Strauss-művek vezénylése, mégis érzett rajta egyfajta megilletődöttség. Az előadás vezetése, tempói összefogottak és egységesek voltak, de a dinamikai árnyaltság nem volt mindig kifogástalan. A második rész, a Pizzicato polka után mind magasabb hőfokú pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget, a ráadások, melyek közé még Sosztakovics 2. keringője is befért, már a talpra állított hallgatóság ovációját is kiérdemelték.

A Vladimir Lungu dirigálta előadás, bár műfajában ugyanaz, mégis minden ízében más volt. A karmester nem véletlenül került a Kolozsvári Román Opera élére, és ezt itt is bizonyította. Ahogy a zenekarra, úgy a filharmónia énekkarára is alig lehetett ráismerni. Színek és zenei pontosság tekintetében kimagaslóan jó teljesítményt nyújtott. A három szólistáról pedig elmondható, hogy a nagy előadóművészeknek igenis van olyan kisugárzása, amely a szereplőtársakat is magával tudja ragadni. György Levente muzikalitása, hangszépsége és árnyalóképessége, stílusérzéke és magas rendű színészi játéka egységében volt irányadó, amelyhez a kellemes, vonzó, szép színű hangon éneklő Kolcsár Katalin és Tiberius Simu dús, meleg színű tenorja értékvesztés nélkül kapcsolódhatott.