Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Káli István új kötete október végén került az olvasók elé. A Mentor Könyvek Kiadó újdonságát Markó Béla költő ajánlotta a marosvásárhelyi Studium Hub kávézójában jelen levők figyelmébe. A Túlhevült a pokol tüze című novellafüzér születésének körülményeiről a méltató és a szerző párbeszéde során tudhatott meg többet a hallgatóság. Káli részletet is felolvasott a kiadványból, majd dedikáció zárta a könyvpremiert. Mellékletünkben az október 29-én elhangzottakból közlünk szerkesztett részleteket.
Markó Béla:
Új könyve alapján nyugodtan kijelenthetem, Káli István hosszú évek óta egyfajta vállalt feladatot teljesít. Nem hiszem, hogy ő ezt így valaha kinyilatkozta volna, de a könyveiből én így látom. Igaz, önéletrajzi fogantatásúak is ezek a kötetek, akár elismeri István, akár nem. Abban a bizonyos mérnököcskében, aki főhőse, illetve narrátora ezeknek a novelláknak, felismerem azt a Káli Istvánt, aki egykor a marosvásárhelyi téglagyárban, majd ezeknek a novelláknak a történési idején már az akkori helyiipari vállalatnál dolgozott. Ott volt nem „kis mérnököcske”, ahogy az író öniróniával megnevezi, hanem egy nagyon is felelős mérnök. A „vállalt feladat” pedig az, aminek a teljesítésére nagy szükségünk van. Nekem ugyanis már hosszú ideje hiányérzetem az, hogy meglehetősen kesztyűs kézzel nyúlunk hozzá az 1989 előtti korhoz. Az úgynevezett rendszerváltás előtti időszakhoz. Nem olyan értelemben, hogy ne tudnánk könyörtelennek lenni, amikor titkosszolgálati dossziékról vagy hasonló ügyekről van szó, és helyes is, ha ebben könyörtelenek vagyunk, hanem úgy értve, hogy általában nem nyúltunk annak a rendszernek a mélyére. Nyilván arra gondolok, hogy többek közt az irodalomnak is tiszte lett volna, hogy fölmutassa azt a rendszert a maga igazi valójában. Összehasonlítási alapom is van, mert az utóbbi években úgy adódott, hogy valamennyire belekóstoltam a román prózába, amely ugyanezt a világot mutatja be, és ez nagyobb céltudatossággal, sokkal könyörtelenebbül nyúl hozzá a kommunista rendszerhez. A Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja kezdeményezésére van egy programunk kölcsönös román–magyar, magyar–román fordításokra, és több olyan román regényt is lefordíttattunk, amelyeket maguk a bukaresti román írók ajánlottak. Ezek mind az említett korhoz nyúlnak hozzá, börtönélményekhez meg hasonló dolgokhoz, olyasmikhez, amik a második világháború után a rendszerváltásig elmenően váltak jelenséggé az országban. Ilyen volt az Ovidiu Genaru verseskönyve, a Gabriel Chifu, Dan Șanta, Adrian Alui Gheorghe regénye, és még hozzátehetnénk azokat, akiket nem mi fordítottunk, akár Mircea Cărtărescut, akár Ștefan Bănulescut, és még sokakat. Ez nem azt jelenti, hogy minálunk ezzel kapcsolatosan nincsenek fontos könyvek. Így vagy úgy érintőlegesen vagy közvetlenül erről a korról például Vida Gábor, Láng Zsolt, Zsidó Ferenc, a Magyarországon élők közül Tompa Andrea, Dragomán György, Bartis Attila, Szávai Géza említhető. Vannak fontos könyveink, de mégsem érzem bennük azt a lendületet, indulatot, amely az utóbbi időben Káli István prózájára jellemző. Jó és fontos irodalmunk volt 1989 előtt, remekműveink is, de azt a kort igazság szerint az a szocialista realizmus jellemezte, amely mindenképpen hamis és rózsaszín képet nyújtott mindarról, amiben éltünk. Nagy István jó író volt annak idején, de amivel magasra emelték (A legmagasabb hőfokon), a szocialista realizmus mintapéldája. Az ilyen műveket mi még az iskolában is megkaptuk, többek közt Sadoveanu Mitrea Cocorját is. A jelek szerint valami gond a hővel, túlhevüléssel van. Káli István mostani könyve, a Túlhevült a pokol tüze szintén a hővel foglalkozik, de a Nagy István-féle „hőjelenség” fonákjával. Volt egy olyan novelláskötete is, aminek a címe: Ki gyújtott a katlan alá? Ráadásul a pokollal is problémái vannak. Áll az ördög, s csodálkozik. Meg a csodával szemben sem közömbös. Mert bizony, csoda volt a Bizony, csoda!, a Bethlen Anikó grófnővel folytatott beszélgetésének könyve. Szóval mindez együtt egy programnak tűnik, akkor is, ha az író ezt esetleg magának sem fogalmazta meg így. Megismétlem tehát, én úgy hiszem, hogy ez egy program. Önéletrajzi vétetéssel fölmutatni azt a kort, és ezen belül Marosvásárhelyt. Ez nagyon fontos. Ezek marosvásárhelyi novellák. Nem marosvásárhelyieknek íródtak, mindenkihez szólnak, de vásárhelyi témák, marosvásárhelyi írások egytől egyig. Ahogy a korábbiak is, mint az egészen kiemelkedő regény, A szemfényvesztett, meg a Klastrom utca kettő, a szóban forgó sorozat darabjai, amelyek már a rendszerváltás után születtek, és mind arról szólnak, hogy mi történt velünk, hogyan történt. Ott van az a kérdés is, hogy a mai Marosvásárhely még az-e, amit fiatalon a magunkénak tudtunk, és olyan-e, amilyennek megismertük. Szerintem sajnos nem az. De ott van az a kérdés is, hogy mindannyiunk számára visszanyerhető-e ez az egykor még egy nagyon rossz rendszerben is teljes életet élő város. Nem akarom az új kötetben olvasható novellákat külön szálazni, a lényeg, hogy ez egy időrendi novellafüzér, az előzőek folytatása, és nagyon izgalmas, hogy egy Marosvásárhelyen belül is mikroközegben, egy 2400 embert foglalkoztató helyiipari vállalatban történik minden. Felismerhető vagy éppen megnevezett személyek is vannak a kötetben. A novellafüzér ilyen szempontból kulcsregénynek is tekinthető. Találkozunk általunk is ismert nevekkel, városi, megyei funkcionáriusokkal, pártaktivistákkal, egyesek saját nevükkel szerepnek ezekben a novellákban. A nyolcvanas évek történetei jelennek meg benne, az abban a korban lealkonyuló várossal. Az utolsó előtti novella a rendszerváltó vagy forradalmi, netán népfelkelő, államcsíny-december napjaiban játszódik, az utolsó pedig rá néhány hétre, és azt mutatja föl, hogy bizonyos dolgok megoldódtak, de az alapvető viszonyok változatlanok, folytatódnak, beleértve azt az állandó gondját is a mesélőnek, a mérnököcskének, hogy itt etnikumok élnek egymás mellett, és hogyan lehet ezt a viszonyt normalizálni, hogyan lehetne tényleg egyenlővé tenni az ittenieket.
Káli István:
A lényegre tapintottál. Főleg e háromkötetes novellafüzér-sorozat esetében volt bennem nagyfokú tudatosság. Ezt az szülte, hogy húsz évig ott éltem a legkülönbözőbb képzettségű, legkülönbözőbb lelkületű emberek között, akiknek az életét nyomasztotta az a fajta rendszer, amelyben nem lehettek önmaguk. Az emlékezetemben egyfolytában a felszínre kerültek a történetek, és úgy éreztem, hogy megszólaltattam e történetek bemutatására. A két regényemben igyekeztem kívülállóként bemutatni azt a kort, amelyikről írok, de ugyanezt nem voltam képes megtenni azokkal a történetekkel kapcsolatban, amelyeknek ismerője voltam, és sok esetben elszenvedője is. Az első címe, az Áll az ördög, s csodálkozik véletlenszerű volt, mert elképzeltem magamban, hogyan csodálkozna rá egy ember azokra a történetekre, amelyek az első novellafüzér-kötetben vannak. Azokban még a mérnököcskénk igazán csak szemlélődőként van jelen, mert frissiben került be abba a közegbe, és frissiben tapasztalja meg, hogy mit jelent egyik-másik embernek az életét látni, érezni, és azzal együtt esetleg lüktetni is. A második kötet címválasztása, a Ki gyújtott a katlan alá? már tudatosan kapcsolódott az elsőhöz, mert éreztem, ahogy a történetek az emlékeimben felvetődnek, előtérbe kerülnek, és van valamilyen hangulati fokozódás abban, ahogy az emberek belekényszerülnek az egyre durvulóbb viszonyokba. Ahogy az életüket kénytelenek alárendelni ezeknek a viszonyoknak. És alkalmazkodni hozzájuk. Gondolkodniuk nem kell, nem is szabad, létezniük is csak egy minimális szinten szabad, csak azért, hogy valamiféle rabszolgákként teljesítsék mindazt, amit a hatalom velük kapcsolatban elképzelt. A harmadik kötetem már nyilvánvalóan oda vezetett, amiben igazából nem is reménykedtünk. Mert ki gondolta, hogy mindennek hirtelen ilyen határozott, erős és forradalmi következményei lesznek. Nekem még decemberben sem fordult meg a fejemben, hogy itt egyből ilyen drasztikus változások lesznek. Bár az ember tudat alatt ilyesmiben is reménykedhetett. A könyvszerkesztő Gálfalvi Ági mondta, és nagyon köszönöm a munkáját, hogy a zárónovella kezdőmondatában benne van, hogy „nem lehet tudni, becsapódás volt, vagy kirobbanás”, aminek a nyomán a kráter keletkezett. A ’89 utáni kráter. Abból a szempontból, hogy ezek megélt történetek, vagy legalábbis a képzeletemhez közel álló történetek mind a három kötetben, de főleg ebben az utolsóban, ilyen szempontból valóban kulcsnovellák. Mind a három kötetben minden novellának van valami valóságmagja. A fikció persze működik, mert hogy is lenne másképp, ha írónak képzelem magam, de volt mindig egy kiindulási pont, amit megragadva kibonthattam mindazt, amit a történet kapcsán el tudtam mondani. Nyilván nem tudtam teljesen kívülállóként megírni a szövegeket. Nem történet közben próbáltam beleszólni a fejleményekbe, hanem valamilyen lelki hangulatban akartam felvezetni mindazt, ami megtörténhet az illető eset kapcsán, illetve mindazt, ahogyan egyik-másik szereplőm viszonyulhat az adott helyzethez, a történéshez, a lehetséges fejleményekhez, a következményekhez, amelyek elkerülhetetlenek.