Krisztinának van egy láthatatlan varázsszemüvege. Más magyarázatot legalábbis nem találok arra, hogy a hetedik életévében szökdécselő – ugráló, táncoló, néha meg csak suhanó – kicsi tündér a legnyúzottabb állapotomban is szépnek lát, és ezt szóvá is teszi, megdicséri a hajam és/vagy az öltözékem, és a két kézzel szórt elismerést semmiképpen sem engedi elhárítani. De nemcsak én részesülök rendszeresen a simogató megjegyzésekből, hanem tulajdonképpen bárki, akit az apró leányka gyönyörű, hatalmas gyermekszívébe befogad.
Az én esetemben bizonyára használja – ha öntudatlanul is – azt a bizonyos szemüveget, de van, amikor nincs szükség efféle segédeszközre. Például Marika néni, anyai nagyanyja megítélésekor. Életem első 18 esztendejéből tudom, hogy a nagymamák (és -taták) többnyire valóban varázslények, az elvárásoktól, feltételektől mentes, békés szeretet titokzatos ismerői. Krisztina nagyszülei is ilyenek, de most, pár nappal március 8. előtt főleg a Marika nénivel kapcsolatos történetek, mondások kerültek elő a noteszbe gyűjtögetett emlékek közül. Igaz, időnként a bajusza alatt huncut mosolyt rejtő nagytata is elő-előbukkan.
– Van a lányomnak egy lila ruhája, amit nagyon szeret – kezdett visszapörgetni beszélgetésünk elején egy nemrég lejátszódott jelenetet az édesanya. – Egyszer, amikor éppen ezt viselte, azzal a kéréssel fordult anyumhoz, hogy „mama, amikor ez a ruha nekem kicsi lesz, és te már nem élsz itt a földön, varrjál nekem belőle zsebkendőket, jó? „De ha én már nem leszek itt, hogy varrhatnék?” – kérdezett vissza édesanyám. „Ó, mama – jött máris a megnyugtató válasz –, neked semmi sem lehetetlen”.
Egy pár évvel korábbi párbeszéd középpontjában Zoli bácsi, a nagytata állt, róla folyt a nagymama–unoka-diskurzus.
„Ha megnövök, a tata felesége leszek” – jelentette ki egy nap óvoda után Krisztina. – „De tatának nem lehet több felesége, csak egy” – magyarázta Marika néni. „Én tudom, hogy nem leszek a tata felesége” – egyezett bele rögtön a kicsi lány –, „de nekem eszembe jutott egy nagy gondolat.” „Mi jutott eszedbe, csillagom?? – érdeklődött a nagymama. „Az, mama, hogy te nagyon szerencsés vagy, hogy te lehetsz a tata felesége.”
Dicséretet persze csak az az emberpalánta tud adni, aki kapott is belőle eleget. Krisztina ebben sosem szenvedett hiányt.
– Egyszer az ebéd utáni fogmosáskor édesanyám megjegyezte a lányomnak, hogy milyen szépek, egészségesek a fogacskái – idézett fel egy másik villámtörténetet az anyuka. „Neked hol vannak a fogaid, mama?” – tudakolta azonnal Krisztina. „Nekem már csak gyökerek vannak” – világosította fel édesanyám. Ezen a lányom mintha kicsit elgondolkozott volna, de nem árulta el, mi jár a fejében. Pár hét múlva aztán, egy közös vásárlás során, amikor édesanyám éppen egy új blúzt próbált fel, Krisztina elkérte a mobiltelefonját, hogy lefényképezhesse. „Kérek egy csukott szájú mosolyt” – rendelkezett teljes lényével a tökéletes felvételre összpontosítva, majd a második fotónál jött is az újabb utasítás: „na, most egy gyökereset”.
Nem lenne teljes a kép, ha Krisztina édesanyjával kizárólag a felhőtlen pillanatokat rakosgattuk volna egymás mellé, hiszen az igazán szoros, őszinte kapcsolatokban időnként konfliktusok is születnek. Ez alól az olyan különleges párosok sem kivételek, mint amilyent egy aranyfürtjeivel ide-oda villanó előkészítő osztályos tündér és egy egész lényéből hótisztaságot árasztó nagymama alkot.
– Krisztina és édesanyám egy délután összevesztek valamin, az okra már nem emlékszem, mama mindenesetre szomorú volt. Krisztina kérlelte, hogy menjen vele játszani, ő pedig türelmesen elmagyarázta a lányomnak: „tudod, amikor rosszkedvem van, olyankor nincs kedvem játszani”. Egy kicsi ideig Krisztina csendben volt, aztán újra óvatosan megszólította: „Sírsz, mama?” „Nem sírok, kincsem” – jött a megnyugtató válasz. Ezután a lányom pár percre újra békén hagyta, de végül odasimult hozzá, és előadta javaslatát: „mama, sírd most már ki magad, és utána gyere, játsszunk!”
Krisztina édesanyját hallgatva akaratlanul egy másik, haját gyakran két fonatban viselő leányka jelent meg előttem, és egy fehér hajú, kék szemű valaki, virágos háziruhában. Képeslapárust játszottak, és közben megállt körülöttük az idő. Úgy, ahogy az aranyfürtű és nagymamája együttléteiben is gyakran megtörténik. Ezek azok a pillanatok, amelyek a felnőttkor felhősebb időszakaiba is belophatják a fényt, tisztábbá téve a látást, akár egy varázslatos, lila zsebkendő.
