Egyre szívesebben ölt álruhát a bűn mifelénk. Ártatlannak látszó tekintetek mögé rejtőzik sokszor, gyerektenyérbe takarózik. Kés, olló, bicska villan időnként azokban a parányi tenyerekben, pénzért, vagyontárgyért, bármiért.
Egyre szívesebben ölt álruhát a bűn mifelénk. Ártatlannak látszó tekintetek mögé rejtőzik sokszor, gyerektenyérbe takarózik. Kés, olló, bicska villan időnként azokban a parányi tenyerekben, pénzért, vagyontárgyért, bármiért. Nem újkeletű jelenség ez, de az utóbbi időben a kiskorú bűnözés szinte hetente helyet kap a megyei rendőrségi hírek között. Nemrég egy 83 éves asszonyhoz „látogatott el" egy 7, 10, illetve egy 11 éves gyerekből álló rablótrió, „könnyebb” testi sértést – és mekkora lelkit? – okoztak, aztán távoztak zsákmányukkal, a táskával, amit a helyszínre küldött rendőröknek sikerült visszaszerezni. Folytatás? Az nincs. A 14 évnél fiatalabb bűnelkövetők esetében ugyanis jó ideje tehetetlen az igazságszolgáltatás, legfeljebb az illetékes – viszont folyamatosan túlterhelt – gyermekvédelmi igazgatóság mozgosítható. Nem gondolom, hogy az éhségében kenyeret, narancsot, csokoládét csenő kiskorúnak rács mögött a helye. (Bár a hátrányos helyzetűeket felkaroló állami intézmények, civil szervezetek tehetnének kicsivel többet az ilyen esetek ritkítására, az ártalmatlan „narancsszarkából” ugyanis évek múlva könnyen lehet hivatásos betörő.) De arról, aki emberéletre tör – vagy „csak” erőszakos úton hatol be egy magánterületre, feltör egy gépkocsit –, aligha feltételezhető, hogy tettét öntudatlanul, minden előzetes szándék nélkül követte el. Az érvényben lévő jogszabályok szerint mégis így van. Ennél fogva szélesre tárult a magánlakásokba, táskák, zsebek mélyére nyíló kiskapu a felnőtt bűnözők előtt is, akik a környezetükben lévő gyerekeket – legtöbbször a sajátjukat – biztatják vagy kényszerítik rablásra, tudván, hogy a 14 évnél fiatalabb kiskorúakat nem sújtja felelősség tetteikért. A nyolcvanas években gyakran lehetett látni kopaszra nyírt, egyformán öltözött gyerekeket. Javítóiskolások – világosították fel suttogva a szülők csemetéiket –, ezért kell jól viselkedni. Kétlem, hogy a régi rendszer kiskorúaknak szánt, embertelen büntető eljárásai eredményesek lettek volna, sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy a „javítóból” kikerült – az ottani mikrotársadalomban talán még „szakképzetté” is vált – fiatalok többsége sohasem tudott beilleszkedni a társadalomba. Az volt a ló egyik oldala, a mostani, mindent elnéző, tehetetlen állapot a másik. Mert bármennyire is fontos a kiskorúak védelme, mégsem írhatja felül a bántalmazott személy testi épséghez, emberi méltósághoz, élethez való jogát.
