Mintha újra a Születésre várnánk. Ezt sugallja az ablakon túli világ, és talán belső zsalugátereink mögött is hasonló az üzenet. Pedig jó negyedévnyi távolságra került már tőlünk a gyertyaillatú, december végi éjszaka, most, a nagycsütörtöki árnyak között mintha mégis visszatérne.
Mintha újra a Születésre várnánk. Ezt sugallja az ablakon túli világ, és talán belső zsalugátereink mögött is hasonló az üzenet. Pedig jó negyedévnyi távolságra került már tőlünk a gyertyaillatú, december végi éjszaka, most, a nagycsütörtöki árnyak között mintha mégis visszatérne. Persze ez pusztán illúzió – bármennyire jóleső, megnyugtató érzéssel is tölt el időnként, ha a végtelen körforgást szeretnénk megállítani –, de az is lehet, hogy intő jel. Figyelmeztetés, hogy nem vágyakoztunk eléggé az utolsó vacsora csendjére, nem teremtettünk magunkban, magunknak naptáron túli időt, lehetőséget az újjászületésre, kitavaszodásra. Mindenféle tudományos eszmefuttatáson túl talán ezt tükrözik vissza az idei nagyhét külső díszletei. Mintha túlzsúfoltuk volna mindennapjainkat téves várakozásokkal, várakozásainkra válaszoló ígéretekkel, beteljesülés nélküli tegnapok, tegnapelőttök szürkületével, az elhalasztott megváltás csalódásával. Pedig köztünk bolyong a krisztusi tekintet. A nagyáruház előtt álldogáló, falábas kéregető szemében rejtőzik – akire nem jutott időm, mert szaladni kellett a busz után, és különben sem volt aprópénz nálam, csak tízesek –, ott bujkál a gyerek arcán a gyorsétkezde előtt, aki csak a banisokat köszöni meg, a kezébe nyomott édességgel nem tud mit kezdeni. Az uniós „védőburokban” szorongó, munkanélküliségre ítélt tömegek között jár – akiknek száma a statisztikák szerint meghaladja a 26 milliót –, a jövőtlenség keresztjét hordozó, hosszú ideje munkára váró fiatalok mozdulatait kíséri. Nagy számuk ellenére is magányos, nagycsütörtöki hősök közelében ismerhetünk rá, akkor, amikor a legkevésbé sem számítunk a találkozásra. De a felismerés korántsem elég, vállalni is kell a pár perces, órás együttlétet, a közös csendet, anélkül hogy megsokszorozódó halas kosarakra, kenyérhegyekre gondolnánk. Akkor talán igazán ránk virrad a húsvét, talán kitavaszodunk. Még akkor is, ha hóviharok sepernek végig tereinken, és úgy tűnik, végleg megrekedtünk az időben. Hiszen az, aki elment és visszajött, a legnagyobb fagyban sem rejti kesztyűbe kezét, hogy érintése felismerhetetlen legyen. Tenyerébe fogja, átmelegíti ünnepünket, ezt a fázós, könnyen elröppenő madarat, és a szegek helyét eltakaró, friss magból enni ad neki.
