Március érkezése megbolygatta a lakótelepet. A begubózásra késztető, színtelen, télvégi napok után most mintha hirtelen egyszerre nyíltak volna a lakásajtók a fényszomjas, szabadba vágyó emberek előtt. A tizenévesek által csak templomparkként, pontosabban tp-ként emlegetett kövesdombi játszótér szélén egymás mellett sorakoztak a virág- és márciuskaárusok asztalai. Három stand zsúfolásig telve tavaszi csecsebecsével, körülöttük masszív embergyűrű. Vásárlók vagy inkább csak nézelődők tömege, csupa derűs időmilliomos. Az út túloldalán, az egyik nagyüzlet előtt ismerős arc, a fekete, göndör hajú Erzsike – akinek titokban én adtam nevet, amikor tavaly ősszel, sokszori találkozásunkkor elbeszélgettünk egy történet erejéig. A kicsi lány eddig mindig úton volt valamerre, boltajtótól boltajtóig rótta a köröket és vissza. Szinte egyszerre volt jelen mindenhol, ahol némi aprópénz vagy harapnivaló lehetősége kínálkozott. Most őt is másféle ,,üzemmódba” helyezte a kikelet. A bevásárlóközpont elé leterített nagy, kockás pléden üldögélt, cipőjét maga mellé téve, lábait felhúzva, hátát az épület falának dőltve. A legszokatlanabb az volt benne, hogy ezúttal nem kifelé, az utca rezdüléseire figyelt, hanem valami egész másra. Ismeretségünk hónapjai alatt rendszerint már messziről rám köszönt, most azonban nem vett észre. Egész lényével az ölében tartott füzetre koncentrált. Nem álltam meg, hogy meg ne szólítsam.
– Mit csinálsz?
– Csak itt pirkálok – emelte rám barátságos tekintetét. A vonalas irka felém tartott lapját kacskaringos, csigaházszerű minták borították. Talán valami tudatalatti vágy megnyilvánulásai – egy gyermekrajzokról szóló rendezvényen, sok évvel ezelőtt, legalábbis az anyaméhbe való visszakívánkozás bizonyítékaként értelmezte az ilyen formát a kiváló előadó –, de az is lehet, hogy egyszerű időűzés egy gondtalan, éhséget, szomjúságot, banigyűjtési kényszert szüneteltető délutánon. Álmodozó természetemet meghazudtolva tettem fel a felnőttekhez illő – kissé számonkérésnek hangzó – kérdést:
– Írni tudsz?
– Persze, hogy tudok – egyenesedett ki ültében a magát tízévesnek mondó, hétnél többnek semmiképpen sem látszó leányka. A következő pillanatban azonban visszazökkent régi szerepébe, és már kérdezte is:
– Vesz nekem valamit, néni?
Megegyeztünk, hogy kap valami apróságot az üzletből, ahonnan amúgy is vásárolni készültem.
– Itt várom – mosolygott a kicsi, barna arc, amikor elindultam a bejárat felé.
Már a kasszánál kígyózó sorban álltam, amikor egy pillanatra mintha megfagyott volna körülöttem a levegő. A bevásárlóközpont egyenruhás alkalmazottja megtermett, csapzott hajú férfit vezetett a könyökénél fogva a raktár felé. A férfi kosarában nagy halom csokoládé hevert, a drágábbik fajtából. Homlokán vastag verejtékcseppek fénylettek, miközben engedelmeskedett kísérőjének.
– Jól elkapta – jegyezte meg elismerően az egyik pénztárosnő az üzlet bejárata mellett strázsáló őrnek.
– Egyszer már elengedtem, miután visszatétettem vele a polcra az árut. Akkor is csokit próbált lopni. De ha megint így teszek, harmadszor is visszajön, rólam meg azt mondják majd, hogy balfék vagyok – nézett rá szigorú arccal az idős férfi. – Nincs igazam?
Öntudatlanul is füleltem, de az épület hátsó helyiségéből – ahova az édességtolvajt vitték – egyetlen hang sem szűrődött ki. Ez a kérlelhetetlen csend volt a legnyomasztóbb az egész jelenetben. Lépésenként araszolt a sor, végül én is a kasszához értem. Amikor kiléptem a szabadba, Erzsike még mindig a füzete fölé hajolva kuporgott. Úgy látszott, komoly munkában van.
– Néni, nézze, ezt magának csináltam – mutatta boldogan az enyhén gyűrött lapot. Jobb kezében még ott szorongatta a ceruzát, amivel számokat és nagy, nyomtatott betűket írt egymás mellé. 1, 2, 3, A, B, 8, 9…
– Szép? – kérdezte a jól végzett munka biztos tudatával.
– Nagyon szép. Ügyes vagy – mondtam, miközben átadtam a megígért apróságot.
– Köszönöm – nézett rám a kislány ragyogó tekintettel. Nem tudtam, hogy az ajándéknak vagy a dicséretnek szól-e az öröm és a hála, de úgy gondolom, ez egyáltalán nem is fontos. Szemben velünk, a márciuskás standoknál mintha ugyanaz az embertömeg válogatott volna a nőknek, lányoknak szóló, apró ajándékokból, mint harminc perccel korábban. Mintha valóban megállt volna az idő a téren, az önfeledten fogócskázó fények érintése alatt.
