Szőcs Zoltán Állatfarmja

Mire ezek a sorok megjelennek, már a Megyei Festészeti Szalon képei láthatóak a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában, de aki kíváncsi volt Szőcs Zoltán (Zörgő) szobrászművész egyéni kiállítására, bőven találhatott alkalmat meglátogatására. Nem követtem, hogy november 17. óta hányan keresték fel a földszinti kiállítótermeket, a megnyitón viszont igen sokan voltak. Zörgőnek van közönsége, ezt nyugodtan kijelenthetem, s köztük alighanem többen olyanok, akik nem feltétlenül járnak el a szokványos tárlatokra. Ide most eljöttek, mert tudták, hogy rendhagyó látvány fogadja őket, na meg azért is, mert köszönteni akarták a szobrászt a 60. születésnapján.

A jubileumi kiállítás kerülte az ünnepélyességet, Szőcs Zoltán ragaszkodik alkotói önazonosságához, ez alkalommal is azt nyújtotta, amire szobrászata ismerői számítottak: meghökkentő módon és helyzetekben ábrázolva hozta be a galériába az állatokat, töltötte meg velük a padlót és a falakat. Megtévesztő lehet a szóhasználat, a kiállítás kellőképpen szellős, nem félt üresen hagyni nagy falfelületeket, ha a mondandó, az üzenet úgy kívánta. A fény és árnyék játékával megkettőzött, drámaiságot sugárzó kis drótkorpusza például azzal válik igazán monumentális hatásúvá, hogy egyedül uralja a több négyzetméteres fehér falszakaszt. Érdekes kontraszt volt egyébként a kiállításon, hogy miközben a szobrász bizonyos jelenségeket lekicsinyítve tesz ütősebbé, mások esetében a felnagyítás módszerével növeli a befogadóra kifejtett hatást. Hatalmas bogaraitól valószínűleg sokak hátán futkározott a hideg. De ez is csak egyike a tárlat keltette érzelmeknek, lelkiállapotoknak. Szőcs „állatfarmja” elsősorban a meghökkentésre alapozva gondolkodtatja el a nézőket. A szobrász már egyetemi évei alatt bizonyította, hogy az állatvilág megszállottja, általuk tud legegyértelműbben véleményt mondani az emberi társadalomról. Diplomamunkája is disznók szerepeltetésével vált „rázós” témává. Szemlélete az azóta eltelt közel három évtizedben sem vált elavulttá. Szatirikus, parodisztikus látásmódja, láttatása a rendszerváltozások, társadalmi torzulások ellenére is megőrizte aktualitását. Vagy éppen ezek miatt. Orwell 1945-ben megjelent híres-hírhedt kisregénye, az Állatfarm, amely Zörgőt nyilvánvalóan befolyásolta, megihlette, ma is roppant időszerű. Az volt a kommunista diktatúra idején, egyre inkább az napjainkban is, itthon, a szomszédoknál és távolabb is szerte a földgolyón. „Minden állat egyenlő, de néhány állat egyenlőbb a többinél” – hangzik az orwelli szentencia. Ki tudná megkérdőjelezni ennek a kijelentésnek az igazát? Szőcs is elsősorban a disznók társadalmával állítja párhuzamba emberi mivoltunkat. A galéria első termének közepén egy jól táplált disznófő pöffeszkedik. A művész A nagy államférfi nevet adta neki. Ki lehet az? Ceauşescu idejében ez még nem volt kétséges. „Las’ că ştim noi cine-i porcul!” (Tudjuk mi, hogy ki a disznó), jut eszembe az egykori vicc. Napjainkban többen pályázhatnának erre a piedesztálra. De a kiállítás nem csak ezzel próbált meghökkenteni, sok más plasztikával és ironikus, szarkasztikus címadással, olykor öniróniával provokál, műveli a „polgárpukkasztást”. 

Szőcs Zoltán fittyet hány a hatalomra, de ha megnézzük a folyamatosan mind mélyebbre süllyedő közéletet, a politikai fórumokon és a médiában is egyre trágárabb, kulturálatlan megnyilatkozásokat, az alpári szóhasználatot, kiderül, hogy amit felsorakoztat a maga plasztikai jelrendszerével, egyre inkább ártalmatlan fricskának tűnik ahhoz képest, amit a mai orwelli figurák nyújtanak. Szobrászunk gyerekkorától a természet szerelmese, óvni szeretné környezetünket, az állatok gyámoltalansága, védtelensége is felmerülhetett a tárlatlátogatókban. A művész, mint elmondta, hosszasan érleli magában a megmintázandókat. Attól tartok, sosem fog kifogyni a fentiekben érintett témákból.