Mindig gond van a jövevényekkel. Nem értik a hagyományainkba gyökerezett létünket. Átformálnának a maguk képére, az ő elképzelésük fenntartás nélküli követőjévé akarnak tenni, és ha nem sikerül a betörésünk, kitúrnak fészkünkből, mint a kakukkfiókák.
Mindig gond van a jövevényekkel. Nem értik a hagyományainkba gyökerezett létünket. Átformálnának a maguk képére, az ő elképzelésük fenntartás nélküli követőjévé akarnak tenni, és ha nem sikerül a betörésünk, kitúrnak fészkünkből, mint a kakukkfiókák. És nemcsak a más nyelvcsaládba tartozók ilyenek, hanem a magunkfajták is. Ők okozzák a legnagyobb veszteséget. Mert csapatostól hintik a mákonyt, ígéretfátylakba bugyolálva. Például: miközben székely autonómiát üvöltenek, immár két évtizede olyan hálózatot építettek ki, amely ösztönzi és támogatja az erdélyi hasznos munkaerő áttelepítését Magyarországra. Jutalomképpen kiváltságos szerepet és nem nyilvános pénzeket kaptak a honosítási eljárásban. A könnyített honosítás dicséretes, még azzal sincs baj, hogy ebből némelyek politikai tőkét kovácsolnak – a szocik most odaát ne zokogjanak, hanem próbálják jobban megismerni a Kárpát-medencei magyarok vágyait és évszázados sérelmeit, talán akkor nem ismétlik meg a felejthetetlen népszavazási arculcsapást –, a szabad lakhelyválasztás jogát sem vitatja el senki. De itt a jog és az erkölcs szétválik. Fiataljainknak joguk volt elmenni, de erkölcstelen öregségükre itt hagyni szüleiket.
Tegnap a szerkesztőségben egy kedves nénike keresett meg. Csak amikor megszólalt, ismertem fel hangjáról a több évtizede nem látott ismerőst. Nem panaszkodni jött, csak beszélgetni, szót váltani. Ki akart szakadni néhány percre a betondobozbeli száműzetésből. A Magyarországra telepedett lánya kálváriájáról beszélt. A bankkölcsön és munkahelyvesztés miatt öngyilkosság felé sodródó utódjáról, akit szűkös nyugdíjából ő próbál segíteni. Sajnos, ilyen esetek itt is előfordulnak. De megdöbbentő, hogy a több száz kilométerre szakadt anya és lánya már nem tud egymásra találni. Ilyen anyókák és magukra hagyott apák, nagyapák százai élnek köztünk anélkül, hogy tragédiájukat felfognánk. Ezért tűnik cinikusnak a pártvezérré avanzsált bánsági politikus és szellemi irányítójának minapi útmutató beszéde. A szaporodó magyar pártocskáknak, ha híveket akarnak szerezni, nem a – sok esetben jogosan bírált – nagy testvér állandó lejáratására kellene fecsérelniük erejüket, hanem az emberek gondjainak, vágyainak megismerésére. Mert nem biztos, hogy csak az autonómia fontos. Illetve nem mindenkinek létfontosságú az autonómia. Például a Bánságban és a Partiumban másképp látják. Nemrég egy aradi középiskola magyar diákjai között végzett felmérésből kiderült, hogy miközben Budapestet jól ismerik, csak elvétve akadt olyan, aki járt a Székelyföldön, vagy akár Kolozsváron. Nem is kíváncsi erre az „autonomista bagázsra”. És milyen érdekes, abban a régióban volt az RMDSZ megyei vezére, a néppárt minap újraválasztott elnöke, Toró Tibor.
Így futnak szét a politikusok és állampolgárok vágyai.
