Szerelem első látásra

A titok

Simonffy Károlyné Szabó Márta nemrég töltötte a 97. életévét. Fizikailag ágyhoz kötötten, de tiszta elmével, korához képest irigylésre méltó szellemi frissességgel szívesen és színesen emlékezik, kérésemre legkedvesebb verseit szavalja, és szépen énekel is. Bár fiatalságát két világháború és két impériumváltás következményei, betegségek, kellemetlenségek, édesanyja korai halála szőtte át, a sikeres párválasztás, a hosszú boldog házasság emléke feledteti a nehézségeket, és boldog embernek vallja magát. Ahogy életéről mesél, az átélt élmények szépsége átragyog az időn, és ott bujkál huncut mosolyában is. 

– Matuzsálem vagyok – szabadkozik, amikor találkozunk, de ahogy beszélgetni kezdünk, úgy érzem, hogy kortalan, amit ki is mondok azonnal. A rá jellemző őszinteséggel és humorérzékkel jegyzi meg, hogy aki sokat kenegeti az arcát, az nem tudja megőrizni, továbbá, hogy idős bőrgyógyász barátjuk mondogatta viccesen a férjének, hogy „jó bőr” a felesége. 

– Sohasem kacérkodtam, nem provokáltam senkit, mégis középpont voltam a társaságában – teszi hozzá egy kis büszkeséggel a hangjában. Ahogy azt is, hogy egész életében a motor, a pozitívan gondolkodó társ volt, aki három lábon állt a földön, és bárkivel szembeszállt az igazáért.

– Honnan, kitől örökölt ennyi tehetséget, életerőt? – kezdem el a kérdezősködést.

– A Jóisten megáldott engem egy szép hanggal és erős immunitással, mintha az ikertestvéremtől mindent „elloptam” volna. Amikor megszülettem, az ikertestvéremet a hátgerincemről operálták le, mert nem volt benne élet. Csodálkoztak is később az orvosok, hogy abban az időben olyan ügyesen, szépen műtöttek meg, hogy nem lettem nyomorék.

– Azt gondolom, hogy a szülőknek is volt szerepe abban, hogy milyen adottságokat örökölt Márta néni. Meséljen róluk!

– Édesapám, Szabó Elek érdekes ember volt, alföldi szülők gyermeke, aki mindig kivált a környezetéből. Nagyon jó zenei hallása volt, és anélkül, hogy valaki oktatta volna, önszorgalomból tanult meg hegedülni és zongorázni. Most is őrzöm egy ifjúkori képét a hegedűvel. Mozizongoristaként az első világháborút úgy vészelte át, hogy a némafilmeket kísérte a front mögött. A híres gyomai Kner Nyomda nyomdászaként bejárta Európát. Neve ma is olvasható a nyomda díszkönyvében.

1919-ben, amikor a román csapatok megszállták Budapestet, útközben a Kner Nyomda sok gépét leszerelték, és a gépekkel együtt apámat is erőszakkal elhozták Kolozsvárra, hogy szerelje fel az 

Ardealul nyomdát, és tanítsa be a munkásokat. Mikor elvégezte, amit kértek tőle, felmondtak neki. De mert időközben megszerette és feleségül vette édesanyámat, már nem akart elmenni Kolozsvárról. Édesanyám sokat kesergett amiatt, hogy férje tíz éven át nem kapott román állampolgárságot, folyton attól félt, hogy egyszer megfogják, és átteszik a határon. Apám viszont, aki tájékozott volt, azzal vigasztalta, hogy közeleg az impériumváltás, és akkor nem lesz szüksége az állampolgárságra, amit néhány hónappal a bécsi döntés előtt, 1940-ben mégis megkapott. Munkát viszont csak magánnyomdában vállalhatott kisebb fizetésért. 

Feltaláló volt örök életében, Amerikában hat hónapot töltött találmánya, egy vasúti katasztrófát elhárító szerkezet szabadalmaztatása érdekében, de nem járt sikerrel. Gyártott smirglipapírt, falusi kendőkre mintát nyomtató gépet, játékot, römit, sokat dolgozott egy többszínnyomtató gépen, amit hiába szabadalmaztatott, mert a saját nyomdája nem adott pénzt érte, később erőszakkal próbálták megszerezni. Nyugdíjazása előtt a nyomdásziskolában tanított, amelynek az igazgatói tisztségét is betöltötte. Az ágyában talált rajz alapján, utolsó napjaiban is az foglalkoztatta, hogy egy lakást hogyan lehetne fűteni, világítani mágnesekkel fejlesztett energiával. 

Édesanyám, Bodó Etelka vegyes családban született, anyja román és szerb származású, apja székely nemesember, a topánfalvi jegyző, később besztercei városházi tisztviselő volt, az első világháborúban elesett. Fiai (egy kivételével) felsőfokú végzettséget szereztek, az egyetlen, aki nem tanult tovább, az lett a legmódosabb. Édesanyám tanítóképzőt végzett, és nagybátyja, aki postaigazgató volt Kolozsváron, betette a postára dolgozni, hogy ne kelljen falura mennie, és tudja anyagilag segíteni a testvéreit. 

Édesanyám alig volt 20 éves, amikor megismerkedett édesapámmal, az elegáns, magas, művelt férfival, aki jól keresett akkoriban. Első látásra egymásba szerettek, én négy év után születtem, a húgom négy évvel később. Amikor egy amerikai cég megvette a román telefonhálózatot, átvették édesanyámat is. Nagyon jól keresett, és a munkahelyén kölcsönt is adtak, így egy kis házat vásároltak a Fellegvárnak nevezett kaszárnya közelében. A házat idővel kibővítették, és édesanyám egy szép kertet varázsolt köréje. A harmincas évek vége felé erősödő sovinizmus idején a magyarokat és a németeket egyik napról a másikra kitették a telefonközpontból. Édesanyám annyira szégyellte, hogy napokig bolyongott az utcákon, nem merte otthon megmondani. Amikor kiderült, nagyanyám rokonságának a segítségével vették vissza. A magyar világ idején viszont azért rágalmazták, mert jól beszélt románul, és áthelyezték Sopronba, ami olyan stresszt jelentett számára, hogy hazaérve eszméletét vesztve esett össze. Az ideggyógyászatra került, ahol egy agresszív beteg megtámadta, a történtek után súlyos depresszióssá vált. Az orosz betörés előtt a gyakran ismétlődő légiriadó miatt sokat tartózkodtunk a házunk pincéjében, feltehetően ott kapta a tüdőgyulladást, amit legyengült szervezete nem tudott legyőzni, és belehalt. A 14 éves húgommal árván maradtunk, és édesapám, mivel nem volt jó viszonyban a nagyanyánkkal, aki velünk lakott, arra kért, hogy 18 évesen én vegyem át a háztartás vezetését. 

– Az elmondottak alapján nehéz gyermekkora volt Márta néninek, de a szülők által átélt aggodalmak, gondok, nehézségek a kisgyermeket talán mégsem érintik annyira?

– Én nagyon szépnek éreztem a gyermekkorom. A húgommal együtt egyfolytában énekeltünk, reggeltől estig zengett a ház. Sok népdalt, később operettet, operaáriát ismertünk. Szavaltam is, mert a verseket nagyon szerettem. Ahogy megtanultam olvasni, állandóan a versesköteteket bújtam. Adyt és Reményik Sándort kedveltem a legjobban. Most is itt vannak a kötetek – mutat az ágy mellett sorakozó könyvekre. 

Amikor legkedvesebb verséről érdeklődöm, elmond egy Ady-verset, aztán Áprily Március című, szép tavaszi verse következik, majd elénekli a Körösfői templom felett mosolyog az ég című dalt.  

– A legszebb időnek a kolozsvári éveket éreztem, bár megpróbáltatásban bőven volt részünk. Amikor az oroszok bevonultak Kolozsvárra, minket, a szomszédban lakó lánnyal együtt édesapám a házunk tornyában rejtett el. Mivel az utcából sok nőt megerőszakoltak, irigységből megmondták, hogy a mi padlásunkon is vannak lányok. Jött is egy orosz katona, bevilágított a padlásra, de mivel nem látott senkit, elment. Másnap rossz ruhába öltöztetve, az arcunkat bemocskolva édesapám a nyomdába menekített, ahol az oroszoknak dolgoztak. Néhány nap múlva, amikor haza tudott menni, súlyos beteg édesanyánkat a kórházba vitte, majd engem is odavitt az ott rejtőzködő sok fiatal nő közé. Édesanyám már beszélni sem tudott, és azon az éjszakán meghalt.

– Még mielőtt a tragédia megtörtént volna, hogyan teltek az iskolás évek?

– Mivel kislányként nem tudtam románul, édesanyám beadott a román tanítóképző gyakorló iskolájának első osztályába. Kolozsváron ez volt a legerősebb iskola, ahol a mintaórákat tartották, és ahová a jómódú családok gyermekei jártak. Kezdetben csak arra a kérdésre tudtam felelni, hogy mi a nevem. De az eszem éles volt, a memóriám erős, rendkívül hamar tanultam, és első osztály végére már jutalmat is kaptam. Édesanyám minden este számonkérte, amit tanultam, s bár kezdetben sírtam, végül megszoktam, és később én kértem meg, hogy az érettségi tételeket is kikérdezze. 

14 éves koromtól minden ruhát én varrtam a húgomnak és magamnak, még télikabátot is, béléssel és vatelinnel. Édesapám az Amerikában töltött fél év után olyan elvekkel jött haza, hogy két lábon megállni nem lehet. – Tessék megtanulni egy mesterséget, mert az nagyon sokat jelent az életben – mondta, és ötödik osztálytól beadott a román tannyelvű ipari líceum szabás-varrás szakára. Nehéz iskola volt, de jól tanítottak, délelőtt voltak az elméleti órák, délután a gyakorlat. Megtörtént, hogy iskolai szinten nekem volt a legmagasabb médiám. Továbbra is könnyen tanultam, egyszer elolvastam a leckét, és már tudtam is. Amikor magyar világ lett, a középiskolai osztályokat a kereskedelmi leánygimnáziumban magyarul végeztem, ott is az elsők között. Minden iskolában, ahol jártam, felfedezték a hangomat, és én voltam az előénekes. A román iskolában csak akkor nem, amikor tanfelügyelő jött, nehogy megkérdezze a nevem. 

Amikor elvégeztem a középiskolát, beiratkoztam a kolozsvári konzervatórium ének szakára és a közgazdasági egyetemre. 

– Hogy sikerült a két különböző szakkal megbirkózni?

– Egyiket sem végeztem el, mert férjhez mentem, és 1948-ban elköltöztem Tordára. 

– Ki volt az a különleges férfi, akiért megérte az egyetemet és Kolozsvárt is otthagyni?

– Máig sem bánom, mert tökéletes ember volt. Jóképű, magas, nagyon komoly férfi. Soha nem dédelgetett, de mindig azt tette, ami a kedvemre volt. Én meg azt, ami neki tetszett, így nagyon jól egyeztünk. Tordai családból származott, volt egy kicsi vaskereskedésük, amiért kizsákmányoló szülők gyermekének tekintették. 

– Hogyan, mikor találkoztak?

– Abban az évben volt a legelső szabad választás, amikor a Magyar Népi Szövetségre is lehetett szavazni. A kampány során összegyűlt egy társaság, és ellátogattunk néhány településre, köztük Tordára is. Az előadást egy helybeli férfi tartotta, Senkálszky Endre színművész szavalt, én énekeltem. Amikor elsőnek megérkeztem, a szövetség helyi szervezetének elnöke fogadott, és azt mondta, hogy Simonffyék látnak vendégül, mert van ott egy fiatalember. Bántam is én, csak egy finom ebédre vágytam. Vasárnap lévén, a fiatalember az édesapjával a templomban volt. Amikor megérkeztek, kiderült, hogy látásból ismerjük egymást, csak sohasem beszélgettünk. Ő a kereskedelmi iskola fiú-, én a leánygimnáziumába jártam. Bár komoly fiúként nem törődött a lányokkal, rólam sok mindent tudott. Az emlékeit megörökítő könyvből derült ki, hogy amikor meglátott, egy életre eljegyezett engem. Én ugyanabban a pillanatban, amikor megláttam őt, biztos voltam abban, hogy hozzá megyek feleségül, amit hazatérve közöltem is a családdal. Őt pedig egy életen át próbáltam meggyőzni, hogy onnan fentről lett eldöntve a mi további sorsunk, de soha nem hitte el. Bár korábban nagyon komolyan udvarolt egy budapesti lánynak, megismerkedésünk után egy hónappal megírta a szakító levelet. Óriási plátói szerelem volt közöttünk. Két éven át, amíg befejezte a közgazdasági egyetemet, minden vasárnap eljött udvarolni, majd az állami bankban kapott állást.

– Volt Márta néninek is korábban udvarlója?

– Igen, szerelmes voltam egy német fiúba, aki másodéves volt a közgazdaság szakon, de kivitték az SS-be. Annyira komolynak látszott a dolog, hogy amikor készülődtek, az édesanyja megkérdezte, hogy nem akarok-e vele menni. 22 év után jött először vissza, elment a régi házunkhoz, és azt mondta húgomnak, hogy száz szál piros rózsát hoz nekem, mert amikor udvarolt, nem volt erre pénze. A húgom lebeszélte a szándékáról, és azt mondta, hogy egy szál virágnak és a csokoládénak is örvendeni fogok. Később eljött a feleségével, és minket is meghívtak Németországba. Tudtam valamikor németül, és gondoltam is arra, hogy kérjem el a két szótárt, és fordítgassak, mert szeretem az eszemet használni.

– Milyen volt az élet Tordán?

– Kolozsvár után lehangolónak éreztem, Torda nem volt azon a szellemi színvonalon. Decemberben mentem férjhez, és januárban már kaptam egy titkárnői állást a lakásunk közelében lévő magyar iskolánál, később könyvelőként dolgoztam. Minden munkám közül a legjobban a számokat, a könyvelést szerettem. Később tanítottam háztartástant és kézimunkát is. Voltak jó barátaink a tanárkollégák között, egy román sebészorvos és a református papunk.  Tordán csak a templomban énekelhettem, máshol nem engedélyezték.

– Hogyan szórakoztak?

– Sokat utaztunk, bejártuk Európát. Bár első alkalommal visszautasították a férjem útlevélkérését, kihallgatást kértem, ahol kiderült, hogy azért, mert leventeként angol hadifogságban volt. Erre azt válaszoltam, hogy senki nem kérdezte meg tőle, hogy hol szeretne fogoly lenni. Ezután oda mehettünk, ahova akartunk. Többször voltunk Magyarországon, ellátogattunk Hollandiába, Németországba, megnéztük Bécs és Párizs nevezetességeit is. 

– Ki segített a gyermeknevelésben?

– Együtt laktunk a férjem szüleivel, és anyósom tanítónőként nagyon szépen foglalkozott velük. Voltak ugyan vitáink, de én soha nem sértettem meg. Láttam azt is, hogy amikor a fiával van, mondogat neki, tudtam, hogy rólam beszél, de a férjem nem mondta tovább. Én pedig örültem annak, hogy amíg anyósom élt, nem volt köztünk nézeteltérés. Amikor megkérdezték, hogyan bírom, azt válaszoltam, hogy a férjem édesanyja, aki úgy vigyáz a gyermekeinkre, hogy én nyugodt lehetek, amikor munkába megyek. 

Amikor ideérünk a beszélgetésben, Márta néni egy képet mutat „két szép, boldog emberről, akik 66 évet és három hónapot éltek együtt”. „Ti voltatok nekünk az álompár” – mondták a gyermekeink, hiszen soha nem veszekedtünk. 

– Hogy lehetett „sohasem” veszekedni?

– Az én férjemmel senki sem tudott. 

– Mi a jó házasság titka?

– Mind a ketten azt tegyék, ami a másiknak jó. Ahhoz nagy szerelem és szeretet kell, másképpen nem lehet. 

– Márta néninél meddig tartott a szerelem? 

– Örökké. Most is megsimogatom a képét. 

– Az emlékeiről szóló könyv címlapján a két gyermekükkel készült fénykép látható. Mit sikerült átadni nekik? 

– Elsősorban azt, hogy meg kell dolgozni az embernek, hogy elérje azt, amit akar. Szülőként elégedettek lehetünk, hiszen mindkét gyermekünk szép karriert futott be, Kati (Simonffy Katalin) a televíziózásban, egyetemi oktatóként és életmód-tanácsadóként, a fiunk pedig (aki elvégezte az elektromérnöki és a közgazdasági egyetemet), a bankszakmában beruházásiosztály-főnökként követte az édesapja mesterségét. És az unokák is kitesznek magukért, valamennyien sikeresen teljesítenek a választott szakmában. 

Mielőtt elköszönnék, fontosnak tartja elmondani:

 – Engem annyi jóval áldott meg az Isten, hogy nem is tudom megköszönni. Minden reggel rábízom magam a kéréssel, hogy „legyen meg a te akaratod”, és ezzel letettem az egész napi gondomat. Csak a gyermekeim, unokáim, dédunokáim legyenek egészségesek, az én fájdalmam nem számít – mondja, mielőtt elköszönnék, és ő marad ágyhoz kötötten, megbolygatott, de mindig a szépre összpontosító emlékeivel.