Azt tapasztalom hetek óta, hogy mind Marosvásárhelyen, mind Budapesten, de (tágítva a kört) Romániában és Magyarországon egyaránt nagyon vágynak már az emberek egy kis szépségre. Egy igazán üdítő hírre, amelyet azonnal örömmel elfogadnak igaznak, hitelesnek.
Azt tapasztalom hetek óta, hogy mind Marosvásárhelyen, mind Budapesten, de (tágítva a kört) Romániában és Magyarországon egyaránt nagyon vágynak már az emberek egy kis szépségre. Egy igazán üdítő hírre, amelyet azonnal örömmel elfogadnak igaznak, hitelesnek, különösen, ha az a hír valami jövőbe mutató üzenetet is tartalmaz, nem a napi aktualitás, nem a mélységesen mély múlt valamilyen felemelő vagy éppen gyászos emlékével közelít hozzájuk.
A leginkább az a közösségi öröm ragadott meg az elmúlt napokban, amelyet van szerencsém a várakozáson felüli magyar olimpiai szereplés kapcsán megélni. Különösen jóleső érzés, hogy éppen a közelgő magyar nemzeti ünnepen fogják hivatalosan is köszönteni a londoni hősöket, szereplőket. Ez kiváló alkalom arra, hogy a magyar közösség átélje és helyén értékelje azokat a sikereket, amelyeket valóban kiemelkedően értelmes és hihetetlen sok munkát befektető magyar sportemberek értek el a közelmúltban. Kétség nem fér hozzá: az ilyen példaképek láttán sokkal több gyerek indulhat el az edzőtermek vagy pályák irányába, és őszinte lelkesedéssel próbálja majd megvalósítani a példaképek által már elért eredményeket.
Tévedések elkerüléséért írtam, hogy helyükön kell kezelni ezeket a sikereket. Ahogy egyik bajnok fogalmazott: ettől még nem lett jobb a világ, az emberek számos országban halomra ölik egymást vagy „csak” politikai káoszt okozva fekszenek-kelnek naponta. Mégis, ha csak egyetlen pillanatra is el tudjuk hitetni az egyszerű emberek milliárdjaival, hogy a becsületesen elvégzett munka meghozza az eredményt, akkor máris nem volt hiábavaló az a csodálatos eseménysor, amelyet százmilliók követhettek a képernyőkön Londonból. Nem részletezném most az élsportra rakodott terheket: doppingolás gyanúja, üzleti érdekek mindenekfölött uralkodni óhajtó lendülete, az ostoba és gügye reklámok halmaza egyfelől, hanem inkább kiemelem a „másik” oldalt. Valóban célszerűen, tudatosan felépített, szakemberek sora által „megalkotott” sportolók, akik hangsúlyozzák, hogy az elvégzett edzésmunka mellett a legtöbb esetben a szellemi készségek döntik el a helyezéseket. Öröm volt hallgatni-olvasni a friss bajnokok visszafogott nyilatkozatait. Azzal is nagyobbakká váltak, ahogy és amit mondtak nemes ellenfeleikről, a legyőzött vagy éppen őket legyőző versenyzőkről. Az őszinte elismerésről, amelyet egymás iránt éreztek és tanúsítottak a versengés során és után.
Idillikusnak tűnhet, amit írok, de vallom, hogy a sport, nem csak és kizárólag az élsport, hanem a rendszeresen végzett mozgás kultúránk része kellene legyen. Túl azon, hogy egészségünk megőrzése, gyógyszertári és kórházi kiadásaink látványos csökkenése kísérné, ha valóban mindennapjaink részévé válna a mozgás öröme és szenvedése. Kétségtelen ugyanis, hogy nem mindig csak öröm forrása a mozgás, de a fájdalomküszöb elérése és az azon túllendülő győzelem megéri a fáradságot mindenkinek.
Szándékosan írom e sorokat az augusztus 20-i ünnepség előtti napon, ugyanis nem szeretném, ha a hivatalos ünneplés során a Puskás Ferenc Stadionban ismét a közéleti vezetők lennének a főszereplők, tompítva ezzel azt a felszabadult ujjongást, amelyet a magyar olimpikonok hazaérkeztekor (augusztus 13-án, a Syma Rendezvényközpontban) a várakozó tömeg nyilvánított.
Arra utalok, hogy akkor néhány közszereplő politikus bántóan sematikusan szólt a nyilvánossághoz. Megértve és elfogadva azt, hogy feltétlen elismerés jár a jelenlegi kormánynak és Parlamentnek azért az anyagi támogatásért, amit két év alatt biztosított a minél eredményesebb szereplés érdekében, bízom benne, hogy inkább a bajnokokat vagy „csak” eredményesen szerepelteket fogjuk hallgatni. Egyértelmű ugyanis, mint az élet bármely területén, hogy tervszerűen végzett, minőségi munka nélkül az eredmények csak véletlenszerűen jöhetnek. Van remény arra, hogy a politikai élet jelenlegi vezetőinek elkötelezettsége a sport mellett állandó marad, hiszen a rövidesen kezdődő tanévben napi kötelezettség lesz a tornaóra, és ezt nem az olimpia után „találta ki” a kormány. Csak üdvözölni lehet, hogy ezt a konkrét lépést megtették, valamint a megfelelő intézményrendszert is igyekeznek megteremteni.
Ha arra gondolunk, Magyarország a maga kilencedik helyezésével az éremtáblázaton mely országokat előzött meg (Ausztrália, Hollandia, Japán stb.), akkor azonnal látnunk kell, hogy mindez még nem a valóság, hanem néhány száz elhivatott ember (a sportoló mellett a méltatlanul alacsony bérezéssel dolgozó, megszállott edzők, gyúrók, pszichológusok, létesítményvezetők stb.) fanatizmusának az eredménye. De bízom benne, hogy a siker fényében nem szakad meg a beindult változás, és akkor talán gyerekeink-unokáink élvezhetik annak előnyét, hogy a testkultúra életük minden napjának természetesen részévé válik.
Nem tehetem meg, hogy a romániai sportolókról is ne ejtsek néhány szót. Annál is inkább, mert Magyarország szomszédainak (Ausztria érem nélkül (!), Szlovákia, Románia, Szerbia, Horvátország összesen annyi aranyat szerzett, mint Magyarország!) éremtermése sokkal szegényesebbnek bizonyult, mint az előző, pekingi olimpián. Tisztában vagyok azzal, hogy a korábbi román éremeső eddig is inkább a tornasportban, az evezésben volt jelen, egy-egy kivételtől (női maratonfutás, női cselgáncs, céllövészet) eltekintve. Most viszont, amikor a megszállott edzők, sportolók csapata egy kissé túl éretté vált a fent említett sportágakban, nem volt honnan pótolni a többi sportág által az elmaradó elsőségeket. Bár azt hozzá kell tenni, hogy bizony vívásban sokkal több esély volt akár a kiugró eredményekre is, de atlétikában, úszásban, vagyis a két legalapvetőbb olimpiai sportágban sehol sem termett babér a romániai sportolóknak.
Írásom címéhez híven ma nem szeretnék politikai közállapotokról szólni, különösen nem a romániai helyzetről. Remélem, olvasóim megértik, hogy (bár véleményem van a kialakult helyzetről), most, a szépen fellobogózott Budapesten, csak a széppel akartam foglalkozni.
Budapest, 2012. augusztus 19.
