2024. july 26., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés a 70 éves dr. Jancsó Árpád temesvári útmérnökkel, vasúttörténésszel, szakíróval

– Előbb vegyük a származást, a felmenőket.

– Apai nagyapám ősi fészke sok generáción át Kézdivásárhely volt. Hentesként Brassóban, Pesten és Bécsben tökéletesítette tudását, most is őrzöm J. M. 1909 feliratú hússzeletelő kését és fenőacélját. Kézdin már nem kapott helyet, ezért Csernátonban vett házat, s szívós munkával kereste családja kenyerét: henteskedett, vegyeskereskedést nyitott, kuglipályát épített és italmérési jogot szerzett. Bikafalváról hozta Csernátonba nagymamámat, Fejes Klárát. Két gyerekük maradt életben: apám és a húga, mindketten tanítók lettek. Az első és a második világégés után a megszállók többször kirabolták, az új hatalom pedig különadóval, házkutatással, etnikai megkülönböztetéssel sanyargatta a családot. Nagyapám, ha nehezen is, de mindig talpra állt, hű társként volt mellette végig a nagymamám.

– És anyai ágon?

– Anyám felmenői mind alföldiek voltak. Mesélte, hogy mielőtt megismerte volna apámat, a legnagyobb hegy, amit valaha látott, az a Zaránd-hegység alacsony vonulata volt, ahol a híres búcsújáró hely, Máriaradna magasodik. Nagyapám családja a 19. század elején vándorolt német földről az akkori Magyarországra. A sváb parasztfiú egyedüli volt a családban, aki szakított a föld művelésével, és tanító lett. A svábok „unser Jakobja”, a magyaroknak „a mi Dórink” volt. Generációkat vezetett be a betűk világába. 

– Hogy került édesapád Temesvárra?

– Apám, akinek a brassói református kollégiumba volt tanítói kinevezése, a második világháború után, az éhínség évében (1947 – szerk. megj.) a Bánságba jött búzát venni, és közben meglátogatta a húgát, aki itt volt tanító. Mivel a háború utáni rövid demokráciában újraindult magyar iskolák tanerőhiánnyal küszködtek (a második bécsi döntés után a Romániában maradt területeken alig engedélyezték a magyar nyelvű tanítóképzést), a temesvári magyar tanfelügyelő rábeszélésére apám itt maradt. A mai magyar líceumban kapott tanítói állást, onnan vonult aztán betegnyugdíjba.





– Mire emlékszel még gyermekéveidből?

– Gyermekkoromban gyakran mentünk Székelyföldre. Az csak természetes volt, hogy Temesváron a magyar óvodába írattak. Szüleim – bár nagyszüleimet is segítették – egész életükben azon igyekeztek, hogy nekem biztosítsák a szép gyemekkort, a családi fészket, a szeretetet, és minden erejükkel azon voltak, hogy ne vegyem észre a sok nehézséget. Mindig magukkal cipeltek: háromévesen már volt egy kis hátizsákom, kirándultunk az Ika várához, Bálványosra, Tusnádra. Akkoriban természetes volt, hogy a magyar gyerekek magyar, a románok román, a németek német osztályba járnak. Fel sem tevődött a kérdés, hogy ne magyar osztályba járjak.

– Milyen volt a bánsági magyar gyerekek sorsa a ’60-as években? Tapasztaltál nemzetiségi túlkapásokat?

– Gyerekkoromban (1954. március 14-én születtem) szüleim próbálták elhárítani a mind gyakrabban fellépő megkülönböztetéseket. Nagy bérházban laktunk, két hatalmas udvarral. Különös probléma nem adódott, de azért többször csúfoltak a román gyerekek egy bizonyos pejoratív, ritmusban összecsengő „mondóka” ismételgetésével… Arra is emlékszem, hogy a román osztály tanulói többször leköpték, lefasisztázták a német iskolatársakat. Ezek a megnyilvánulások az otthon hallottak lecsapódása volt. Később a svábok közül sokan kiköltöztek Németországba. Osztályunkban voltak magyar zsidó gyerekek is. Gondolom, nem érezték kellemesen magukat, amikor földrajzórán a tanító néni felsorolta az egymás mellett élő nemzetiségeket, és a zsidók említésekor néhányan gyúnyosan felkacagtak… Ez is az otthoni beszélgetések hozadéka volt. Apám minden évben táborokat, kirándulásokat szervezett. A résztvevők között egyaránt voltak magyar, német és román osztályok tanulói. Akkoriban Temesváron még nem kapták fel a fejüket, ha más nyelvű beszédet hallottak, hisz a nagymérvű román betelepítések dacára a többség becsülte a más nemzetiségek fiait, lányait. A sági Temes-parton még a magyar nyelv járta, és természetesen az ismerősök magyarul, németül, románul vagy szerbül köszöntek egymásnak. Húsvétkor én lelkiismeretesen meglocsoltam Hirschl nénit, Petruţ nénit és Jovanov nénit. Hirschl nénitől kaptam a legtöbb és legjobb maceszt (pászka – szerk. megj.), román húsvétkor Petruţ nénitől pedig a sok tojással készült házi kalácsot. Nem volt szó semmilyen multikultiról, de katolikus, protestáns húsvétkor a román szomszédok sem poroltak szőnyeget, ami fordítva is igaz volt. Volt egy német vizslánk, a Bagó, amelynek csak a postással volt baja… Később kiderült, hogy az illető valamikor szekus volt, akit kegyvesztettként kidobtak a „cégtől”. Bagóval mindenki csak magyarul beszélt: magyarok, románok, németek, szerbek, a szlovákból székellyé vált Ica néni, és a zsidó családok is (egy kivételével mind magyarnak tartották magukat, de amint lehetett, kitelepedtek külföldre).

– Miért választottad a vasút-, út-, hídépítő szakot a Temesvári Műszaki Egyetem építőmérnöki karán?

– Akkoriban az volt a szokás, hogy az okosabb fiúk a Politechnikára felvételiznek, mérnöki szakra, a magolósak az orvosira. Beiratkoztam a műszaki egyetemre, amelyet hivatalosan, francia mintára, Politechnika Iskolának neveztek. Több kar közül végül a vasút-, út- és hídépítés mellett döntöttem, amiről addig sohasem hallottam. Mindig csodáltam a hidakat és a hegyek között kanyargó, hegybe fúródó vonatokat, de addig nem gondoltam arra, hogy erre a karra felvételizzek. Beiratkoztam és bejutottam.

– Beszélj még az egyetemi évekről!

– Őszintén szólva, sokkal többet vártam az egyetemtől. Itt jöttem rá, mennyire jól felkészítettek a középiskolában… Kijelenthetem: egyetemi szinten oktattak, de – főleg az utolsó évben – tanáraink már kész emberként tekintettek ránk. A Politechnikán az volt a szokás, hogy a tanárok ráijesztenek az első évesekre, és általában hatos, hetes, maximum nyolcas jegyet adnak. Ez kihelyezéskor hátrányba hozta a temesvári diákokat, ezért később enyhítettek e felfogáson. Nekem, aki megszokta a tízeseket, egy kicsit furcsa volt, de vigasztalt, hogy a román kollégák nagyobb hányada még kisebb jegyet kapott. Második évben az indexemben már szépen megsokasodtak a kilencesek és a tízesek. A csoportban többen voltunk magyarok, de a hivatalos kommunikáció román nyelven folyt. Azt mondják, akkoriban a temesvári egyetemeken nagyjából kétezer magyar diák tanult. Bár én is eljártam a Látóhatárra és más magyar rendezvényekre, igazán nem éreztem otthon magam, nehezen fogadták be a temesváriakat, vagy más megfogalmazásban: mi nem találtuk meg velük a közös nevezőt… Persze, voltak kivételek, de én így láttam a dolgokat. Másrészt: az erdélyi magyar diákok otthonban laktak; együtt jártak sörözni, bulizni. Én elég messze laktam a diákvárostól, majd’ egyórányit kellett biciklizzek. 

– 1979-ben végeztél. Hol kezdted a pályát?

– Az elsők között választhattam, a Temesvári Tartományi Út- és Hídigazgatóságot szemeltem ki magamnak. Egyrészt azért, mert az igazgató hívott, aki csillagos tízest kanyarintott az indexembe (professzori tisztséget is betöltött az egyetemen), de főleg azért, mert az igazgatóság székhelyét egy államosított villában rendezték be – az igazgató pedig nagy hangsúlyt fektetett a külső és belső kinézetre. Az irodák mindig frissen voltak meszelve, az ablakkereteket gyakran festették, nem pattogzott róluk a festék, a parkettás padlók lakkozottak, a vécékben mindig volt egészségügyi papír, NDK-ból hozott (pedálos) kézszárító, szappan, tisztaság, az ablakokon függönyök, az íróasztalokat, bár nem voltak újak, karbantartották, mindenki szépen beszélt stb. A vasúti igazgatóságon bűz volt, a WC-t a szag után is meg lehetett lelni, az ablakokon a nap ellen a Scînteia oldalai díszelegtek, kopott bútorok… Kormánykinevezésemet lobogtatva érkeztem a munkahelyemre. Rövidesen jött a kijózanodás: kiderült, hogy nem az igazgatóságon fogok dolgozni, hanem az igazgatóság Temes megyei kirendeltsége szakálházi üzemmérnökségének újvári munkahelyén. Néhány hónap után kineveztek a nagyszentmiklósi keverőtelep főnökévé. Nem örültem, mert nehéz volt az ingázás, és a keverőtelep néhány alkalmazottját is ráncba kellett szedni… Mindenesetre a nagyszentmiklósi évek alatt nagyon sokat tanultam, és nyugdíjazásomig nem tudtak megzsarolni azzal, hogy egy isten háta mögötti építőtelepen is szükség van jó mérnökökre…

– Mikor tudatosult benned, hogy a műszaki nyelvkultúránkból hiányzik egy szótár, mégpedig a magyar–román útügyi szótár? Mikor és hogy sikerült összehoznod?

– Már az egyetemen. Igaz, a szakkifejezéseket sok román kollégám sem ismerte. Egy füzetbe kezdtem feljegyezni a magyar kifejezéseket, melléjük a románt. Abban az időben két- vagy háromévenként adtak útlevelet, s amikor kijutottam Budapestre, gyakran betértem a Bartók Béla úti műszaki boltba, ahol műszaki szakkönyvekre költöttem a zsebpénzem nagy részét. Ezek a hátizsák aljára kerültek, rájuk egy üdítő, néhány csoki és konzerv. A vámnál szerencsém volt, nem kaptak el, pedig akkor már minden odaátról származó nyomtatott betű hazaárulásnak számított. A forradalom után a Nemzetközi Hídépítő Szövetség két vezetője, Farkas László igazgató és Kelemen Attila főmérnök még komolyan vették az Európai Unió által reklámozott nagy összeborulást, és két főút korszerűsítésére kiírt nemzetközi pályázatra nyújtottak be ajánlatot. Néhány napot töltöttek az útigazgatóságunkon, és lelkiismeretesen felmérték a feladatokat. Engem bíztak meg, hogy a két úriember kísérője legyek, s ekkor került szóba a magyar kifejezések használata és esetleges kötetben való megjelentetése. Végül minden követ megmozgattak, s a könyv a következő cím alatt jelent meg: Magyar–román / Román–ragyar útügyi műszaki szótár (Budapest, 1996).

– Milyen dokumentumokat bányásztál elő a múlt emlékeiből?

– Sok minden érdekelt, és ez bizony felaprózta energiámat. Érdekfeszítőnek találtam a történelem és a régi műszaki megvalósítások meséit is. 1990 után a Kecskeméti Megyei Útigazgatóság igazgatóságunk küldöttségét látta vendégül. Ott volt a magyarországi vezérigazgatóság nagy tudású mérnöke, nagyszámú hídtörténeti mű írója, szerkesztője, dr. Tóth Ernő is, aki a híres temesvári vasbeton hidakról érdeklődött. A főmérnök megbízott, hogy hazaérve menjek el a városi útigazgatósághoz, és szedjek össze egy kis anyagot. Elmentem, ott persze megesküdtek, hogy semmi nincs, és adtak egy kockás lapra odavetett kimutatást, amit már nem is küldhettem el, mert még élt a főnökben a régi beidegződés: nehogy baj legyen belőle. Aztán közbeszólt a véletlen: igazgatótanácsosnak javasoltak. A polgármester pedig (ő volt az a katonatiszt, aki a forradalom napjaiban kiállt az opera erkélyére egyenruhában, amire a katonaság már nem tudta, mitévő legyen, és inkább visszavonult a laktanyákba), mivel az én nevem szerepelt utolsónak a listán, de senki sem járt közben értem, engem választott. Az első közgyűlésen a városi útigazgatónak, akivel amúgy jó viszonyban voltam, egyszer csak eszébe jutott, hogy néhány hónappal azelőtt visszautasított. „Van valami régi anyagunk”, és beengedett a levéltárba. Kevés időt tölthettem ott, eleinte még az ajtót is rám zárták, mégis sikerült elég sok eredeti dokumentumot átnéznem, és megszületett A temesvári hidak krónikája, melynek egy Temesvár története szerepet is szántam (hátha megint visszatérnek a régi idők, és legyen a temesváriaknak egy városmonográfiájuk, még ha hídtörténeti köntösbe bújtatva is). Hogy a kéziratból milyen kalandos úton született meg egy szép könyv, már egy hosszabb történet. A könyvet megírtam románul is, amely a Bánáti Múzeum kiadásában jelent meg, s talán a legsikeresebb könyvem lett. Ennek is van egy érdekes, de hosszú meséje.

– Hogyan fogadta a szakma és az olvasóközönség a Temesvár régi ábrázolásai című köteted?

– A temesvári olvasóközönség figyelmét általában elkerülték a könyveim, hisz nem könyököltem, nem erőszakoskodtam. Az említett könyvet főleg Szalai Béla értékelte. Róla tudni kell: a magyarországi metszetek legjobb és legalaposabb ismerője. Sok éven keresztül irányította a minisztériumban a magyarországi utak és hidak ügyeit. Konferencián mutattak be neki, kedves, de kimért volt. Aztán e könyv elhozta a nálam sokkal idősebb Béla barátságát és szoros együttműködésünket. Itt csak megemlítem: ő a szerzője a hatalmas és gyönyörű Iconographia locorum Transilvaniae című albumnak, amelyben Erdély metszeteit dolgozta fel. A könyv előmozdítója Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke volt, aki egyébként nagy metszetgyűjtő. Kevés előfizetői és részben saját költségen kiadtam a temesközi/bánáti/bánsági helyek, várak metszeteit bemutató könyvemet. Valaki hallott róla?

– Kérlek, sorold fel fontosabb könyveid címét és megjelenésük évét!

– Könyveim, amelyeket írtam vagy társszerzős kötetként láttak napvilágot, a következők: Întreţinerea drumurilor. Secţiunea 14. Întreţinerea acostamentelor şi trotuarelor. [Az utak és járdák karbantartása – román nyelvű kiadás] (társsz., 1994); Magyar–román / Román–magyar útügyi műszaki szótár (1996); Drumul meu în MLM [Multilevel Marketing] (1998); A temesvári Bega-hidak krónikája (1999); Dokumentumok Temesvár huszadik század elején épített hídjainak történetéhez (2000); Rajtuk taposunk. A Bánság útjai a 19. században (2000); Vasútépítési szakszótár. I. Magyar–román, II. Román–magyar (társsz., 2000); Istoricul podurilor din Timişoara [Temesvár hídjainak története – románul] (2001); Timişoara – Temesvár – Temeswar – Temišvar; Bridges across the Bega Rive (2001); Az aszfalt nem arra való, hogy összefirkálják. Franciaországi útijegyzetek (2002); Temeswar und seine Brücken [Temesvár és hídjai – német nyelven] (2003); Temesvár rövid története (2003); Maderspach [Magyar nyelvű kiadás](társsz., 2004); Maderspach [Román nyelvű kiadás] (társsz., 2004); Timişoara veche. I. (társsz., 2004); Timişoara veche. II. (társsz., 2004); Temesvár régi ábrázolásai (társsz., 2005); Timişoara veche. Imagini de epocă III. (társsz., 2006); Tehnologii tradiţionale şi moderne la construcţia podurilor din Banat (doktori tézis, 2006); Memorabilia Anno MDCCXVI [Az 1716-os év emlékezetes eseményei: Temesvár felszabadítása] (2007); Buziás régen és most (2007); A bánáti utak első törzskönyve. Prima carte a drumurilor din Banat 1848. [Kétnyelvű kiadás] (2007); A Bega, a Bánság elkényeztetett folyója (2007); Temesvár vízerőműve (2010); Hărţile tipărite ale Timişoarei. Temesvár nyomtatott térképei 1850–2010 [Kétnyelvű kiadás] (2011); Az Arad–Temesvár vasútvonal története (2012); Clisura Dunării în gravuri din secolul al XVIII-lea. [Az Al-Duna XVIII. századi metszetekben] (2013); Az Oravica–Anina hegyi vasút története (2013); Bánáti várak, helységek, helyek ikonográfiája 1595–1800. I. Metszetek. (2016); Iconographia Temesvariensis 1716. (2016); Műtárgyak a Jaszenova–Oravica–Anina-vasútvonalon (2016); Az Osztrák–Magyar Monarchia első vicinálisa. A Valkány–Perjámos–Varjas vasútvonal története (2017); Temesvár kilencedik vasútvonala. A Temesvár–Szentandrás–Varjas helyi érdekű vasút története (2018); A temesvári lóvasút története 1869–1899 (2019); A Temesvár–Lippa–Radna helyi érdekű vasút története (2020); Temesvári zsinagógák (2020); Bánát első vasútja: az Oravica–Báziás vasútvonal története (2021); Berobogott Temesvárra a nyugat. A Szeged–Temesvár vasútvonal története (2023).

– Hol és hogyan lehet kutatni a vasút történetét és fejlődését leíró dokumentumokat?

– Vasúttörténelemmel nem akartam foglalkozni, inkább az olvasó szerepét részesítettem előnyben. Nagy álmom volt a bánáti utak és hidak nagymonográfiájának megírása. Egy nagyváradi EMT-konferencián azonban megismerkedtem dr. Horváth Ferenccel, aki nagyon megkedvelt. Évekkel ezelőtt, főleg a szótár és a temesvári hidakról szóló könyvem miatt kaptam egy-egy meghívást magyarországi konferenciákra. Ilyenkor felhívtam a mindig mosolygós, kedves Feri bácsit. Természetesen nem hagyta ki a vacsora- vagy ebédmeghívást. A tányérok mellett már ott díszelgett a „desszert”: egy paksaméta vasúti könyv. A nagy vasúttörténész mind gyakrabban kérdezgette: – Árpikám, mikor fogsz hozzá a bánáti vasutak történetének megírásához? Sokáig szabadkoztam. A temesvári igazgatómnak és a bukaresti vezérigazgatónak is javasoltam, hogy helyezzenek át a műszaki irodába a bánáti útmonográfia megírásának feladatával. Felajánlottam, hogy évente leteszek egy legalább 300 oldalas kéziratot. Mintha a falaknak beszéltem volna, ráadásul túl az 55-ön megszüntették az osztályomat, és az utcára kerültem. Így fordultam a vasúttörténelem felé. Szerencsémre a MÁV archívumának vezetője, dr. Opauszki István és a MÁV akkori vezetői nyitottak voltak, és minden segítséget megadtak a kutatáshoz. Egy másik esemény is közrejátszott: az MTA Domus-ösztöndíjával két hetet kutattam nemzetünk fővárosában. A vendégház minden emeletén van egy kis konyha. Kávéfőzés közben ismerkedtem meg az EME akkori főtitkárával, dr. Bitay Enikővel, aki most elnöki tisztségben, akadémikusként irányítja az EME tevékenységét. Amíg a „fekete leves” készült, szó szót követett. Enikő felajánlotta, hogy írjak a Tudomány és Technikatörténeti Füzetek sorozatba. Így lettem az EME TTF sorozatának egyik szerzője. Nemrég jelent meg a tizedik könyvem, a Berobogott Temesvárra a Nyugat, alcíme: A Szeged–Temesvár vasútvonal története.

– Miért érdekel ennyire az utak, vasutak, hidak kérdése, mi célból születtek ezek a nemzeti és ipartörténeti szempontból oly fontos művek?

– Egyszerű: végzettségem következtében láttam hozzá, s mivel mások nem tették meg, nekifogtam én. Természetesen sok vasúttörténeti könyv jelent meg, legtöbbjük összefoglaló mű, egy-egy vasútvonalról azonban kevesen írtak ilyen részletesen. Észrevettem, hogy az egykori Dél-Magyarország (Temesköz/Bánát/Bánság) manapság fehér folt a magyar, de sokszor az erdélyi magyar köztudatban is. S ha véletlenül erre vetődnek, csak ámuldoznak: itt van egy nagy, lüktető város, ami például lekörözte a nála valamikor sokkal nagyobb Szegedet. Ki tudja azt, hogy a 19. században a Bega-parti helyőrségi városnak csak annyi lakója volt, mint Makónak? Aki fellapozza őket, észreveheti, hogy ezek nem csupán műszaki könyvek, hanem van bennük történelem, egy-egy érdekes történet, mese, nagyon sok tervrajz és sok-sok dokumentum faximiléje. Ezzel elhárítható a sok mellébeszélés. A rajz pedig a mérnök nyelve, ahogy a híres Cullmann, a zürichi Politechnikum tudós professzora fogalmazta meg a 19. században. S hogy kinek írtam? Mindenkinek, akit érdekel. Sajnos kevesen vannak. Nemegyszer kérdeztem magamtól: vajon érdemes volt harminc évet feláldoznom?

– Mesélj a családról!

– A távolabbi családról nincs mit mondanom, nincs is itt a helye. Gondolom, a közelebbire vonatkozik a kérdésed. Nos, immár több mint negyed évszázada élek együtt élettársammal. Közös gyereket már nem mert vállalni. Neki van egy fia és egy unokája, akit enyémnek is tekintek. Úgyhogy az én gyerekeim, unokáim a könyveim.

– Díjak, elismerések…

– A FIP (Federation Internationale du Precontraint) Magyar Tagozata által adományozott kitüntető oklevél (1996); Fényes Elek-díj (2008); az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság által adományozott díszoklevél (2002); a Magyar Köztársaság Vízügyi és Környezetvédelmi Minisztériuma által adományozott Sajó Elemér Emlékplakett (2010); a Heti Új Szó Baráti Társaság által adományozott Pesty Frigyes-díj (2012). 2007-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává választott, a Magyar Mérnöki Kamara Elnöksége Tiszteletbeli oklevélben részesített (2018). A Bánát első vasútja: az Oravica–Báziás-vasútvonal története (TTF 16, 2021) című kötetet az Erdélyi Múzeum-Egyesület az Év Könyve kitüntetésben részesítette.

– Mit szeretnél kiadni a közeljövőben?

– A Pálya-társakat és A Temesvár–Báziás vasútvonal történetét szeretném minél hamarabb nyomtatásban látni. Persze, ha a kiadó is úgy akarja. Azonban lehet, hogy írok még egy-két könyvet nem létező fiamnak meg lányomnak. Ez voltam én…

Szerkesztői megjegyzés:

A Bánságban épült fel a világ egyik első hegyvidéki vasútvonala, amely a Magyar Királyság idejében készült, 34 km hosszan, Oravica–Anina vonalon, 1847–1863 között. Pár évvel ezelőtt, amikor az erdélyi vasútvonalak építésének kerek évfordulóját ünnepeltük, egy szó sem esett a „kivitelőzőről”. Elvitte a vonatfüst…

(2024. május)


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató