Vajon miért óvakodnak a multik a székelyföldi megyékben – kettőben a három közül – megvetni a lábukat? A kérdés automatikusan felháborodást fog szülni azokban, akik úgy gondolják, hogy amíg a multik meg nem jelennek, addig jó a székelységnek.
Vajon miért óvakodnak a multik a székelyföldi megyékben – kettőben a három közül – megvetni a lábukat? A kérdés automatikusan felháborodást fog szülni azokban, akik úgy gondolják, hogy amíg a multik meg nem jelennek, addig jó a székelységnek. A paradicsomi állapotok a multik előtt/helyett léteznek. Amiként van poszt-indusztriális társadalom, akként lesz – reménykednek a csodavárók – multik utáni világ is. Ami Romániát illeti, a posztindusztria állapota azóta létezik, mióta a rendszerváltással sorra-rendre megszűntek az ipari vállalatok, az állami veszteséges monstrumok és nyereséges kivételek, szétbontották a ceauşescui álmok nehéziparát és vele együtt a szennyezés prekapitalista típusú forrásait. Ma már a környezetszennyeződés is rafináltabban összetett. Tetten érhető, de meg nem szüntethető. Sem törvénnyel, sem korrupcióval.
Na de térjünk vissza kiindulási pontunkhoz. A multik közé tartozik az a két gyorsétteremlánc is, a burzsoá és a skót. Azok sincsenek eltelve a Székelyföldre vágyástól. Viszont, ha betérünk egy brassói vagy vásárhelyi efféle étterembe, gyakorta hallani magyar szót székely tájszólásban. Ugyanis a székelyföldi gyerekeknek sikerült rávenniük szüleiket, iskolájukat, hogy a nagy óvás-féltés-gyökérkezelés ellenére betérjenek egy bigre vagy kólára, kis tasakos hasábburgonyára. És nem csupán. A gyermekmenü meglepetésjátékai is vonzóak. Ugyanezt tapasztaltuk olyan elmaradott helyeken is, mint Szeged, Pozsony, Párizs, La Valetta, Milano, ahol alkalmunk volt olcsón enni. Külföldön az ember megnézi a garast, és bármennyire vonzó az alföldi babgulyás máltai sztrapacskával és sörben áztatott kroászánttal, ez a gyorskaja olcsóbb és mindig azonos az íze, minősége. A nagyáruházak hiányában a székelyföldi kereskedő Vásárhelyen szerzi be áruját, a menőt be kis szatócsboltjához.
Azt írja az újság, hogy 2-3 plázát eltartana a Székelyföld. De eltart ezzel szemben ötször annyi marosvásárhelyit, budapestit vagy nagyváradit, ahová szívesen tér be a vásárló, még akkor is, ha közben az autonómia, az autarchia, a borvizes romantika megveszekedett híve.
Mi tartja vissza a székelyföldi beruházásoktól a multikat? Nem tudom pontosan az okát, csak találgatok a továbbiakban. Például ilyen irányú gonosz és ostoba tanácsokat kapnak üzleti tanácsadóiktól, a piackutatóktól. Ezt sulykolják beléjük Bukarestben, hogy ott a bunkók élnek, nem köll nekik az olcsóbb külföldi. Esetleg azt sejtetik a kereskedelmi, kamarai hatóságok, hogy amennyiben ott szándékoznának telephelyet, kereskedést nyitni, akkor e szándékukban meg lesznek támadva, akadályozva, elakasztják őket.
Másfelől: nem ismerik a lehetőségeket, mit nyújthat a mondott régió, amin például már Károly herceg, aki már önmagában is egy multitrónörökös (vö. brit nemzetközösség), túltette magát. Nem is akarják megismerni. Vagy éppenséggel a székelyföldi vállalkozók féltik az effélék megjelenésétől saját bizniszüket. Sőt, mikor kipattan bizalmas körben a szándék, a plázakihelyezésre utaló titkos szándék, azonnal ott teremnek, lebeszélik, elbátortalanítják, maguk terjesztik ravasz üzleti megfontolásból a fentebbi elmaradottságra utaló vádakat. De az is lehet, hogy a hazai nem székelyföldi termelők féltik hargitai és kovásznai piacaikat. A kereskedelmi autonómia előharcosai sikeresen meghiúsíthatják az üzlet-láncbővítést.
Arra már gondolni sem merek, hogy nincs elég fizetőképes kereslet, alacsony a Székelyföld vásárlóereje. Vagy hogy a multik is felismerték az autonómia előnyeit.
Nem utolsósorban a multik azért riadnak vissza a székelyföldi terjeszkedéstől, mert többletköltséget jelent a kétnyelvű felirat – honnan is vegyenek Erdélyben magyarul tudó áruszakértőket? – és a két nyelvet beszélő alkalmazottak fizetéspótléka, amit sztrájkokkal követelhetnek nyelvpótlék gyanánt...
