Székelyföld szülte, Enyed befogadta

Múlt vasárnap kísértük utolsó útjára a nagyenyedi református temetőbe, az Őrhegy déli lejtőjén magasodó tanári parcellába Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi tanárt. Kézdisárfalván született 1934-ben. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, ezt követően a Bolyai Tudományegyetemen 1956-ban szerzett magyar szakos tanári oklevelet. Rövid dési kitérő után, 1959-től a Bethlen Kollégium magyar szakos tanára lett 1996-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig.

Az enyedi magyarság oszlopos tagja volt. Nem csak nyugdíjba vonulása után, vagy a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház 2002-ben történt felavatása után lett a programjaink gerincét adó Áprily-estek irodalmi-művészeti rendezvényeinek szervezője, motorja, kigondolója. Kollégiumi diákként arra emlékszem vissza, hogy a Tanár úr már a hetvenes évektől kezdve, magyar szakos tanárként szervezett irodalmi kört, amelyet Áprily Lajosról, kollégiumunk egykori költő-tanáráról nevezett el, s melynek mozgatói főként a tanítóképzősök voltak.

2003-tól 2016-ig, amikor főszervezője volt az Áprily-esteknek, irodalmi, művelődési, évfordulós megemlékezések, könyvbemutatók, képzőművészeti kiállítások, író-olvasó találkozók, régi családok emlékének megidézése, a Bethlen kollégium múltjával kapcsolatos vagy helytörténeti előadások színesítették a kisváros életét. Ennek a bő kulturális termésnek állított maradandó emléket az Áprily-estek emlékkönyv (szerk. Bakó Botond), amelyet 2013-ban jelentetett meg a rendezvényeknek keretet adó Dr. Szász Pál Egyesület.

Annak a tanárnemzedéknek volt egyik jeles képviselője, amely az ötvenes évek végén került a Kollégiumba, s hajszálgyökerein fokozatosan szívta fel az ún. Bethlen-szellemet, a Kollégium évszázadokon átmenekített hagyományát, a korábbi tanárnemzedékektől testált viselkedési mintát és tartást – az egyre zavarosabbá váló években. Elég itt csupán Nemes János aligazgatóra vagy Demény Zoltán matematikatanárra gondolni. Később, Józsa tanár úr igazgatója (1978–1982) lett a Kollégiumnak, amelyet akkor éppen Bethlen Gábor Ipari Líceumnak neveztek. Emlékezetes marad számomra diákként a tornakertben 1982 júniusában, az utolsó tanítási napon, a névadó fejedelem szobrának (Ion Irimescu bukaresti szobrászművész alkotásának) avatója. Aligazgatóként (1982–1986) számára, és szeretett intézményének is, még nehezebb évek következtek, hiszen már 1986-tól beindult az ősi skóla elrománosítása, román tannyelvű osztályok indítása.

Írogató tanárember volt, hiszen – főként 1990 után – folyamatosan publikált hazai és magyarországi lapokban, újságokban (Szabadság, Romániai Magyar Szó, Nyugati Jelen, Háromszék, Népújság, Művelődés, Természet Világa).

Nyugdíjazása után elsősorban helytörténeti és művelődéstörténeti témákkal foglalkozott. Missziónak tekintette azt, hogy a kollégium nagyjainak munkásságát megismertesse és széles körben terjessze. 

Józsa Miklós volt az, aki a Bethlen kollégiumi iskolamúzeumot megalapította, s az ott kiállított anyag egy részét összegyűjtötte.

Az enyedi kollégiumi tanárok temetésén íratlan szabály volt, hogy egyik vagy másik kolléga röviden megemlékezik elhunyt pályatársáról, méltatja a munkásságát. Ezeket a búcsúgondolatokat utólag rendszerint meg is jelentették különböző újságokban. Józsa Miklós több ilyen búcsú- vagy emlékbeszédet tartott pályatársai felett.

Józsa tanár úr csupán egy évig volt tanárom, de az iskolai évek alatt jól megismertük egymást, s később, amikor a Fehér megyei RMDSZ elnöke, valamint a Dr. Szász Pál Egyesület elnöke lettem, még szorosabbá vált az együttműködés és a barátság közöttünk. 

Ötödik osztályosként éppen magyarból írtuk az első évharmadi dolgozatot. Akkor még nem tudhattam, hogy miben is áll ez, ezért nyilván nagy volt az izgalom. Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi volt a téma. Amikor a Tanár úr megjelent az osztályban a kijavított dolgozatokkal, és szétosztotta azokat, meglepődve láttam, hogy egyedül az enyém kapott tízes osztályzatot, habár voltak benne pedánsan, pirossal kijavított szórendi vagy éppen helyesírási hibák. Kisdiákként nem vágta le sarjadozó szárnyaimat, hanem nagyvonalúan engedte, hogy megtanuljak repülni, kibontakozni. Ezen személyes tapasztalaton keresztül érhető tetten jó pedagógusi érzéke.

Világosan emlékszem arra is, amikor Miklós csatlakozott ahhoz a kis önkéntes helyi csapathoz, amely a református temetőben, közmunka formájában, a régi tanári sírok bokortalanítását végezte. Habár már idős volt, nem derogált neki ez a fajta munka sem. Kedves Miklós, most éppen oda kísértünk örök nyugalomra, ahol velünk szívesen munkálkodtál.

A számára oly kedves Áprily soraival búcsúzunk tőle: „Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat/ egy rándítással elhullathatom,/ saruim szíja sem marad velem./ Uram, utálni nem tudom világod, /de indulhatok, amikor kívánod,/ igéd szerint: egészen meztelen.” (A csavargó a halálra gondol)

Rácz Levente Zoltán

vén diák