*Fernand Lungren: A kávézóban (1882)
Amire a Bolyai középiskolába kerültem, nyolcadik osztályba, Valtonról már csak néhányan tudtak a városban.
Apámnál is idősebb korosztályt képviselt, azaz valamikor az 1900-as évek elején születhetett – de hogy hol és pontosan mikor, azt senki nem tudta megmondani a városból.
Valton – úgy hírlett róla (mintha egynéhány cinkos közt), hogy egyedül él két jóltáplált magyar vizslájával, mert a fiúkat szereti.
Idős volt már, és amikor mi hárman, az öcsém, K.L. és én, kora reggel iskolába menet elhaladtunk a kis utcára nyíló ajtaja előtt, néha megjelent a járdán pizsamanadrágban és kopottas zakóban, kissé mogorván, de mégis inkább derűs mosollyal köszönt oda nekünk, kívánva szép napot, könnyű délelőttöt.
Bentről, a félig nyitva hagyott ajtó mögül, francia sanzon szólt – Valton múltjának meghatározó darabja. A hang egy férfié volt, amolyan Yves Montand-os, de senkiéhez sem hasonlítható szenvedéllyel énekelt.
A Valton hangja volt!
Mert valamikor az 1940-es években bárzongorista és énekes volt ő Párizsban, ahol – Apám elmondása szerint – még lemezfelvétel is készült vele…
Örökszorongó Anyánk féltett tőle, de nem volt miért.
Szelíd, megviselt, és az akkori rendszer kitaszítottjaként, utcára nyitotta titkát és éltetőjét – a francia sanzont.
Egyik délután bekopogtam hozzá, és rákérdeztem, hogy hogy van a Mester, meg hogy Edith Piaf meg Mirelle Mathieu voltak-e hatással őrá.
Elnézést kért az agglegényi rendetlenségért, a kis kerek asztalkán árválkodó vodkásüvegért, majd elhallgatott, és csak nézett hosszan rám…
Kérdésekre nem válaszolok, fiatalember – szólalt meg aztán, majd a már derengő, késő délutáni félhomályban, kicsorduló könnyein keresztül halkan dúdolni kezdte franciául:
Je ne regrètte rien…
