2024. november 7., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Orbán Anna-Mária textilművész egyetemi tanárral

Orbán Anna-Mária Bukarestben él, a vizuális művészetek doktora, a Bukaresti Művészeti Egyetem tanára, számos hazai és nemzetközi textilművészeti kiállítás díjazottja, több rangos művészeti szakmai szervezet tagja, grafikai és műszaki szerkesztőként jelentős kiadói kezdeményezések, projektek társkivitelezője. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceum egykori végzettjeként szorosan kapcsolódik városunkhoz, az Ariadné textilművészeti kiállítás gyakori résztvevője. Vele és férjével, Mircia Dumitrescu grafikus-szobrásszal, a Román Akadémia tagjával a Gyergyószárhegyi Művésztelep 50. évfordulós rendezvényén találkoztunk és beszélgettünk, majd a művésznővel készült interjút a marosvásárhelyi Bernády Házban rögzítettük hangszalagra. Az alábbiakban annak szerkesztett változatát tesszük közzé.

– Az utóbbi években látott munkáin a kék szín dominál. Van rá magyarázat?

– Nem tudnék határozott magyarázatot adni erre, de talán mégis indokolhatom. Én olyan vagyok, hogy ha egy anyagot meglátok, és megtetszik nekem, azt muszáj birtokolnom. Évekkel ezelőtt textilkörúton voltam Észtországban, és egy lerakatban felfedeztem egy köteg kék papírfonalat. Nemes kék volt, nagyon tetszett, megvásároltam, noha még nem tudtam, mire használhatom. Aztán otthon a műhelyemben félretettem, éveken keresztül érintetlen maradt, amíg ezelőtt három évvel nem értesültem a Szombathelyi Textilművészeti Triennálé Sodrás témájáról. Az ilyen nagyszabású rendezvények vonzanak, gondoltam, erre is megpróbálok benevezni. Elkezdtem játszadozni a papírral, és kiderült, hogy amikor kifordítom, nagyon érdekes textúrája van. Kísérletezni kezdtem vele. Kisodortam, rátekertem egy csőre, aztán rájöttem, hogy ezt a szalagot össze is lehet varrni, és alkalmaztam rá egy koreai technikát. Gam-chim-jilnek nevezik. Ebből született egy másik munkám a Szalag kategóriában. Aztán mindezeket összedolgoztam, és úgy készült el a nagy munka, amit Szombathelyen díjaztak. Egy majdnem 3x1 méteres kék alkotás, amit később a Szombathelyi Képtárnak adományoztam.

– Maradt még a kék papírból?

– Még tart a készlet. De fogyóban van. El is gondolkoztam, mi lesz, ha elfogy. 

– Mintha ez a mű lett volna kiállítva Marosvásárhelyen is a tavalyi Ariadné kiállításon.

– Nem pont ez, hasonló. Ugyanebből a papírból, Szakrális geometria volt a neve.

– És ugyanebből az anyagból készült az idei Ariadné számára a Géza kék az ég című munka.

– Nagy sokk volt számomra egykori vásárhelyi tanárom, Bordi Géza halála. Tavasszal még beszéltem vele, egy festmény szerzőségét akartam kideríteni, és ahhoz kértem tőle segítséget. Tudtam, hogy beteg, de nem sejtettem, hogy ennyire súlyos a betegsége. Rendkívül megrázott a halálhíre, és úgy gondoltam, illene alkotnom valamit az ő emlékére. Nem szeretem a munkáimat ismételni, de ez az anyag annyi ötletet kínál, hogy arra gondoltam, ismét hozzá fordulok.

– Egy nyelvi leleményt vagy játékot sugallt, a palindromot, ami egy olyan mondat vagy szóösszetétel, amely visszafelé olvasva is ugyanaz, illetve ha nem is, de értelmes.

– Mi művészetis diákként annyi mindent tanultunk Géza bácsitól annak idején, hogy amikor az egyetemre kerültem, nem kellett böngésznem a művészettörténetet, mert nekem az már csak ismétlés volt. Szóval ez a kék anyag szinte magától adta a Géza kék az ég ötletét.

– A nyelvi leleményt át lehetett ültetni a textilművészet nyelvére.

– Igen, a textilmunka a magasból lebegtetve hol az egyik, hol a másik felét mutatta fel. A kék szalagok a négyszögletű keretben ugyanazt és mégis más-más arculatukat villantották meg. Miközben az alkotáson dolgoztam, ő is megjelent előttem valamiképpen. A klasszikus műveket rámában szokták a közönség elé tárni, bármilyen tartalmat hordoznak, mindig egy keretben vannak, ezért is gondoltam, hogy amennyiben ezek a kék papírok behálózzák a keretet, annak többletmondanivalója is van. Ez a mű első pillantásra egyszerűnek tűnik, de több van benne a látszatnál.

A Géza kék az ég című textília a 2024-es Ariadné kiállításon

Fotó: N.M.K.


– Az említett kék alkotások elevenen megragadtak bennem, de a Szárhegyi Művésztelep jubileuma alkalmával, Csíkszeredában járva, a Free Camp alkotótábor zárókiállításán meglepődve ismertem fel ugyanezt a színt legalább öt új alkotásán. A sorozat címén – Deményházi emlék – már kevésbé csodálkoztam.

– Megszületésüknek van egy előzménye. Botár Laci, a táborvezető már tavaly is meghívott bennünket Csíkba, a Free Campbe férjemmel, Mircia Dumitrescu grafikusművésszel együtt, de akkor nem tudtunk eljönni. Viszont megígértette velünk, hogy idén ott leszünk. Töprengtem, mit fogok tudni csinálni a táborban, és mivel gyűjtögető természetű vagyok, és vannak nagy kincseszsákjaim, többek közt egy olyan is, amelyikben szemétbe szánt régi, deményházi függönyöket is őrzök, indulás előtt ezt vettem elő. Úgy szereztem ezeket, hogy egy régi házat lebontottak, helyébe egy nagy villát húztak fel, a régi holmikat kezdték eldobálni. Mondtam, inkább adják nekem. Így került hozzám ez a kézzel szőtt, kézzel kidolgozott csipkés függöny is, amiről még nem tudtam, miként hasznosíthatom, de kár lett volna veszni hagynom. Gondoltam, legalább egy diptichon kitelik belőle.

– Eredetileg az nem volt kék.

– Nem, de színezni akartam. A festményeim kéznél voltak, kiválasztottam közülük a fehéret, a feketét és a kéket. A fekete végül nem került be a kompozícióba. Érdekes különben, hogy nem szeretek akrillal dolgozni, szoktam is figyelmeztetni az egyetemen a diákjaimat, hogy vigyázzanak vele, más, mint az olaj, nagyon fed, és másképp szárad. De itt elkezdtem vele kísérletezni, és olyan jól működött az egész, hogy még én is csodálkoztam. Aránylag rövid idő alatt sok ilyen munkát tudtam alkotni. Igaz, hogy a táborozás rendkívüli helyzet, itt nem eszi semmi más az életedet, az alkotásra tudsz összpontosítani.

– A Free Camp felhozatalában öt ilyen munkát láttam. Olyan is van, amely zászlószerű. Műfajilag hova sorolható?

– Sajátos, meg vegyes technika is, nem is textil, nem is festmény, kompozíció. Talán nem is lényeges, hova sorolják.

– Azért kérdeztem ezt, mert tudom, hogy művészetelméleti kérdésekkel is foglalkozik, a hallgatóival is beszélgetnek ilyen dolgokról. Arról például, hogy miképpen lehet egy csipkét beépíteni egy kompozícióba.

– Ez esetben pontosan ezt csináltam. De máskor is foglalkoztatott ez a probléma. A szárhegyi gyűjteményben is van olyan művem, ahol a csipke és annak színezett lenyomata kombinálásával sikerült játékos hatást elérnem, így gazdagítva a kompozíciót.

– A csíki kiállításon két olyan munka is van, amely kör alakú.

– Igen, egy hét során több mindennel lehetett kísérletezni. Egyik ötletből előugrik egy másik. A csipke mellett papír is megjelenhet a vásznon. Ha a lenyomatot ide teszem, az sugall valamit, ha papírral is kombinálom, ismét megváltozik minden. Ez esetben az akril jól jött, mert hamar szárad. Ráragasztotta a textíliát a felületre, nem kellett külön ragasztgassam és kínlódjam a kollázzsal. Arra is kíváncsi voltam, vajon lehet-e a festői vászonra varrni, hímezni. Ezt egy kis munkán, amit hazavittem édesanyámnak, ki is kísérleteztem. Így halmozódnak az ötletek, amikből nincs hiány, de amíg a gyakorlat nem igazolja ezeket, addig csak elméleti jelentőségük van.

– A kreativitásnak ezt a saját interpretációját sikerül átadni a diákjainak is?

– Én próbálkozom, de ez az ő fogékonyságukon is múlik.

– Az ötletkeresés igénye már itt, a marosvásárhelyi művészeti középiskolában is jelen volt?

– Ezt nem lehet általánosítani. Egyénenként változó. Én mindig kíváncsi természetű voltam, érdekelt minden, ami új volt. Számos olyan munkám van, amit olyan szemlélet vagy eljárás szerint alkottam, amiktől még sok művész idegenkedett. Például a komputergrafikára gondolok. Volt olyan szoftver, hogy képeket generált zenei ritmusra. Azt le lehetett menteni. Ebből kiindulva is született munkám. A 2000-es évek elején kiindulási alapként egy olyan nagy méretű szitát készítettem, amire a technikusom azt mondta, abból nem lesz semmi. De igenis lesz! És bebizonyítottam, hogy igazam volt. Ez az én alapállásom. Ha ellentmondanak, és meggyőződésem, hogy az elképzelésem jó, nem adom fel. Sokszor van úgy is, hogy nem sikerül, amit meg szeretnék valósítani, elúszik az ötlet, de így lehet előre haladni. Nekem mindig kihívás volt, hogy valamit kipróbáljak. Ezek a kis kísérletek adhatják a jó ötleteket, hogy melyik legyen a következő lépés az alkotói folyamatban.

– A deményházi emlék most, hosszú évek múltával vált műalkotássá. Amikor annak idején elment Bukarestbe, mi volt a tarisznyájában, mit vitt magával?

– Annyira felkészítettek minket ebben a kis vásárhelyi Művészetiben elméletileg és gyakorlati vonatkozásban is, hogy bárhol megálltuk a helyünket. Nemcsak én voltam így ezzel, sokan mások is, akik később nagy központokban kiváló művészek, egyetemi tanárok lettek. Ez egy nagyon komoly iskola volt, és nagyon jó tanáraink voltak. A mai napig tisztelem őket.

– Mit adott hozzá Bukarest ahhoz, amit magával vitt? 

– Bukarest nagyobb nyitottsággal fogadott. Én a grafikára jutottam be ’89-ben, és erre nagyon büszke vagyok, mert akkor kerültem be az egyetemre, amikor az országban a legnehezebb volt. Kolozsvárhoz viszonyítva a bukarestiek sokkal nyitottabbak voltak. Kolozsváron például annyira rideg tanulmányrajzot kellett betanulni, hogy tőlem ez teljesen idegen volt. Amikor rájöttem, hogy az sem elég, ha azt megtanulod, mert még protekció is kell ahhoz, hogy felvegyenek, elhatároztam, Bukarestben próbálkozom. Először nem is készültem külön a felvételire, csak azzal mentem, amit a középiskolában elsajátítottam. És átmentem a szűrővizsgán. Memóriából kellett portrét rajzolni. A mostani diákjaim még egy önarcképet sem képesek megcsinálni. De idő sincs rá, a bolognai program csődöt mond egy olyan mesterség esetében, ami a gyakorlathoz nagyon kötött. A mentség a technológiában van, a technika segít, hogy kidolgozz valamit, és eljuss egy olyan nívóra, amelyen megérted, hogy milyen lehetőségeid vannak. Én azzal próbálom vigasztalni a diákjaimat, hogy nem tudtok egy kezet vagy egy orrot megrajzolni, netán fejet sem, de a technológia talán segít valamennyit. Az alapokat viszont nem lehet elsajátítani fél év alatt. Ahogy egy hegedűsnek például folyamatosan kell gyakorolnia, ugyanúgy a képzőművésznek is állandóan dolgoznia kell, hogy szinten maradhasson.


– Az, hogy a grafika felől ment a textilművészetre, előny volt?

– Azt hiszem, igen. A grafikára bejutni a mai napig sokkal nehezebb, mint a díszítőművészetre. Vásárhelyen középiskolában a textil szakra jártam. Bukarestben négy év után álltam át a textil szakra. Úgy éreztem, hogy a grafikán már minden fontosat elsajátítottam, és éppen, mert ilyen kísérletező jellem voltam, úgy gondoltam, ott inkább fogok boldogulni. És ott találtam egy olyan tanárra, Teodora Stendlre, aki, miután meggyőződött, hogy tényleg azért mentem oda, mert fejlődni akarok, a szárnya alá vett, mint korábban Hunyadi Mária Vásárhelyen, és az a pár év nagyon jó periódusom volt, annak ellenére, hogy egészségi problémáim voltak. Így olyan diplomamunkát sikerült kiviteleznem, amit a következő évben az Unió már díjazott is. Olyan jó kapcsolatba kerültem Teodora Stendllel, hogy a tiszteletből indult kapcsolatból barátság született, és aztán ők keresztelték a fiamat. Amikor pedig 50 év teltével összeházasodtak a templomban, mi voltunk a násznagyaik. Sajnos tavalyelőtt meghalt. Ezek az emberi kapcsolatok nagyon össze tudnak szövődni, amikor igazi tisztelet van egymás iránt. Velem ez történt a Hunyadi családdal, Barabás Évával. Bordi Géza tanár úrral nem tartottam annyira a kapcsolatot, ezért hibásnak is érzem magam, de azt tudom, hogy Hunyadi Mari mindig beszámolt mindenkinek, hogy mi van velem.

– Az, hogy Bukarestben maradt, a világjárás szempontjából előnyt jelentett?

– Eljuthattam nemzetközi kiállításokra, az igaz, de nem feltétlenül amiatt, hogy ott éltem Bukarestben. A tanári munka és a család elég sok időt elrabolt tőlem, de azért mindig igyekeztem valamivel részt venni a fontos kiállításokon. Ezek zsűrizett rendezvények, és ez adta nekem az erőt, hogy tovább tudjak alkotni.

– Nem is akárhogyan, mert többfelé díjazták alkotásait az eltelt években.

– Csak ebben az évben négy biennálén veszek részt. A világháló meghirdeti a kiállításokat, felfigyelek rájuk, és elmélázok, milyen jó lenne benevezni. De sokszor kifutok az időből, mert ha a terminusra nem adod le a munkát, már nincs esélyed. Ezt próbálom a diákjaimnak is megmagyarázni, hogy egy művész nem csak a saját részére alkot, ahhoz pedig, hogy ne érezd magad haszontalannak, be kell nevezned az ilyen kiállításokra, mert ott van a nívó. Ott tudod bizonyítani magadnak, hogy állni tudod-e a versenyt vagy sem. Lehet saját elképzelésed a művészetedről, de az ilyen biennálék, triennálék az igazi hangadók. Ezért próbálok én is szinte kötelező módon benevezni rájuk. Kell a kihívás. Idén úgy sikerült, hogy van egy biennálé Lengyelországban, oda is beválasztották az egyik munkámat. Volt a szombathelyi textiltriennálé, ott díjat kaptam megint. És van egy kínai kiállítás is, a neve Material Dinkin, amelyre az anyagból kiindulva, az anyag befolyására alkotva lehet jelentkezni. Oda is beválasztottak, ugyancsak egy ilyen kék munkával. Ennek igazán örültem, mert amikor személyesen nem ismernek, csak a munkádat látják, és azt elfogadják, nagyobb a lelki elégtétel. Ez ösztönöz arra, hogy tovább tudjam csinálni azt, amiért annyit küzdöttem. Mert én 11 éves koromban édesanyámnak bejelentettem, hogy művész akarok lenni. Kiskorom óta imádtam rajzolni. Sajnos a gyermekkori rajzaim eltűntek, amikor édesanyám Borszékről átköltözött Deményházára. Mindig egy mappában őriztem valamennyit. El tudtam mélyülni, amikor egy fehér papír volt előttem meg egy ceruza. Olyankor csendben voltam, nem volt baj velem, pedig nagyon energikus gyerek voltam, sok bosszúságot okoztam a szüleimnek. Édesapám imádott, nemigen voltam megbüntetve. Inkább a nagyobb testvéremet hibáztatták, őt büntették helyettem is. A borszéki élmények még mindig élnek bennem. 11 évesen kerültem Vásárhelyre, ugyancsak felvételivel, bejáró diáknak. Egy évig dolgoztam Barabás Évi tanár nénivel, aki látva, milyen lelkesen dolgozom, azt mondta, hogy muszáj bekerülnöm a művészeti iskolába, hogy az elméleti órákra is itt járjak. Így kerültem be VI. osztálytól a művészetibe. Sajnos pont az én generációm fogta ki, hogy megszüntették a művészeti iskolát, és összevonták a pedagógiai líceummal. Az nagyon kínos periódus volt, nagy volt a lemorzsolódás. A nyolcadikban negyvenen voltunk, fele művészet, fele zene szakos, és maradtunk tizenhárman. Jövőre lesz a 40 éves érettségi találkozónk, nem tudom, ki szervezi meg, olyan kevesen maradtunk, és azok is szerteszét vannak. Talán majd én próbálom valahogy összegyűjteni a társaságot. De így történt, hogy a sors levezényelt engem Bukarestbe.

Orbán Anna-Mária és Kék ritmus című munkájának részlete

Forrás: a művésznő honlapja


– Vagyis sorsszerű a történet?

– Bukaresti térképen kellene mutatnom, de el lehet képzelni, hogy itt volt a művészeti egyetem, itt az a műhely, ahol én dolgoztam, itt volt a katolikus katedrális, és itt volt az a kórház, ahol a vesémet kezelték. Miután a jó hír jött, hogy júliusban sikerült a felvételim, augusztus 23-át a vásárhelyi kórházban töltöttem, mert a Nyárádban tisztáltam a ruhát édesanyámmal, és az a hideg víz úgy meghúzott, hogy kiderült, komoly veseproblémáim vannak. A jó hírt követte a rossz. Az egyetemi év első hónapját is a kórházban töltöttem. Így kezdtem az egyetemet, és így húztam ki hét évet, mert az V. évet meg kellett ismételnem, ugyancsak egészségi problémák miatt. Azt mondták, ne tervezzem a jövőmet, mert nincs jövőm, művesére fogok kerülni. Ne tervezzek családot se, mert nem lehet gyerekem. Így biztattak. Borzasztó volt látni, mik történnek a vesebetegekkel. Úgy élsz, hogy függsz egy géptől! Hát élet ez?! Azt mondtam mélyen magamban: édesapám, aki imádott, meghalt ’86-ban, és utána jöttek a személyes problémák is, de megedződtem annyira, és volt bennem annyira akarat, hogy mertem remélni, mégiscsak lesz jobb is. Istenre bíztam magam, hogy ha nem tervezhetem én a jövőmet, legyen, ami lesz.

– Jött rossz is, jó is. Gondolom, a házasság az utóbbihoz kapcsolható.

– A házasság is egy csoda révén lett azzá. Ha akkor, amikor a mostani férjemet megismertem, valaki azt mondja, hogy ő fogja megenni az életemet, én meg az övét, biztos kijelentettem volna, hogy az nem létezik! Én tiszteltem a férjemet, először a könyvekből ismertem meg az illusztrációi révén. Majd respektáltam mint tanárt, mert úgy kerültem hozzá, mint olyasvalaki, aki szeretne bekerülni az egyetemen a grafikára. A felkészülésemet segítette. Ő már foglalt ember volt, a munkájának élt. Ezt én tudtam, és tiszteltem. Amikor a betegségem rám telepedett, nagyon mellém állt, és ebből később kapcsolat alakult ki. Aztán az egyetemi évek végén bekövetkezett a terhesség, és a terhességből lett az a csoda, hogy leállt a vesém sorvadása. Így lettünk mi család, mert különben ő se nagyon akarta elkötelezni magát. Szabad szellemű művész volt, már két házasságon túl, én pedig nem gondoltam arra, hogy családot alapítsak, mert az egészségi állapotom nem engedte. Isten azonban így összebogozott minket, családot csinált belőlünk.

– Azért tereltem erre a beszélgetést, mert önkéntelenül is eszembe jutott a „két dudás egy csárdában” mondás, bár itt két különböző műfaj műveléséről van szó. Mircia Dumitrescu kivételes tehetségű és tudású grafikusművész és szobrász.

– Ezért is változtattam, és döntöttem úgy, hogy ne ugyanolyan dudás legyek. Irányt változtattam, és bíztam abban, hogy ez nekem is egyféle mentség lesz, nem kell versenyeznem a nagy művésszel. Én leszek a kis dudás a családban. Aztán sok komoly közös projektünk lett, ebben pedig nagyon jól egyeztünk, jó csapattá váltunk. Ő csak a rendszerváltás után került tanárnak az egyetemre, de a ’90-es években számos fontos kulturális kezdeményezése volt. Ő kezdeményezte például a híres bibliofil könyvkiadást is, és azt a sok kötetet, ami így megjelent, mind én szerkesztettem. Akkor került képbe a komputergrafika, amit már említettem, és a kíváncsiságom arra késztetett, hogy saját indíttatásra beleássam magam. Az egyetemen akkor vezették be a komputergrafikát, amikor végeztem, de akkor én már használtam. Az első ilyen komoly, igényes könyv, amit komputeren szerkesztettem, egy nefrológiai szakkiadvány volt. Az ábráit számítógépes eljárással én készítettem. Ezt az is magyarázza, hogy a szakágban ismert páciens voltam, sokat foglalkoztak velem, és mindent megtettek, hogy megmentsenek. Hála Istennek sikerült. De végül is a terhesség, amire senki sem számított, illetve a gyerek mentett meg. A betegségem autoimmun jellegű volt, a terhesség pedig annyira újraindította a szervezetem immunrendszerét, hogy megállt a vesekárosodás folyamata.

– Gondolkozott-e azon, hogy ebből a családi együttesből, művészi párkapcsolatból alkotóként mit nyert? 

– Nem biztos, hogy erre a nyereség a legpontosabb kifejezés. De Mircia gazdag munkássága, a közeg, amelyben él, az ő és társasága élénk, inventív szelleme mindenképpen hatással volt rám. Nyilván konkrét dolgokkal is példázhatnám az együttműködést. A legutóbbi szombathelyi textilművészeti triennálén díjazott munkám is tulajdonképpen közös alkotás. A férjem fiatalkori rajzából indultam ki, azon a nagymamáját örökítette meg. Az első közös munkánkkal is az ő emlékét próbáltuk felidézni, de ezt a másodikat már én ajánlottam neki. A rajzot felnagyítottam, megszőttem, kiegészítettem, hozzáadtam olyasmiket, amik a grafikát valóban kárpitszerűen keltették új életre. Az ő rajza indította el a fantáziámat. Valahogy olyannak képzelem az együttműködést, mint amikor a zenész egy kotta alapján muzsikál, és ahhoz hozzáadja a maga tehetségét, tudását, érzékenységét s a zenébe beleviszi a saját egyéniségét is. Engem megihletett az a rajz, a grafikát pedig a textilművészi fantáziám kiteljesítette, monumentális kompozícióvá tette. A szombathelyi nemzetközi szakzsűri is így gondolhatta, ha a munkámat rangos díjjal ismerte el. Egy ilyen elismerés persze újabb elvárásokkal is terheli az embert, de ugyanakkor jó érzés is, és tudatosítja, hogy a közös élet ilyen értelemben is gyümölcsöző lehet. Természetesen erős túlzás ezt egy közös gyermek születéséhez hasonlítani, de valahogy ehhez a gondolathoz társítható az egymást ösztönző alkotások létrehozása is. 

* Címlapfotó: Deményházi emlék 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató