Szabó Duci és a vásárhelyi háromkirályok

Élvezetes, varázslatos volt minden beszélgetés a legendás Székely Színház örökös tagjával, Szabó Ducival. Jó kedélyét a legnehezebb időkben is megőrizte, múltidéző, vidám történeteit csengő kacagásával elegyítette. Legszívesebben a társulat hőskoráról mesélt, frissen, színesen, elevenen, akárha aznap történt eseményekről beszélt volna. Mindenkiről tudott valami fontosat mondani, jellegzetes sztorit kerekíteni. Szinte lehetetlen csupán egy-két anekdotaszerű részletet kiemelni a 2007-ben megjelent beszélgetőkönyvből, bárhol ütjük fel a kötetet, egykettőre bűvös személyiség kel életre szavai nyomán. Álljunk meg mégis a marosvásárhelyi kezdeteknél. Ducika, ahogy mindenki becézte, akkor volt igazán elemében, ha emlékeivel visszaszállhatott abba az izgalmas, mozgalmas, színjátékos vásárhelyi világba. 

– Lássuk csak, kik voltak itt akkor, induláskor: Kovács Gyuri, Delly Ferenc, Kiss Laci… Őt még a fiúk is imádták. Én is nagyon szerettem. Az Irkutszki történetben játszottam vele utoljára. Kedves, előzékeny, udvarias volt. Igaz, az életben elég trehány, de amikor színpadra került, mintha skatulyából húzták volna ki. Nyaranta negyven-, sőt néha hatvannapos vagonos turnékat szerveztek számunkra. Akkor még nem voltak színházbuszok. Lakókocsivá rendezték be a vagont, azzal utaztunk, abban laktunk, ott zajlott az előadások közt az életünk. Erről már sokan meséltek a régiek közül. Fulladtunk meg, olyan hőség volt. Egy-egy városban mellékvágányra állították a vagonunkat, kiraktak minket a rámpára, és ott sültünk, főttünk, de senki sem panaszkodott. Olykor gumislaggal öntözték kívülről a vagonokat. Kiss Laci hajnalban örökké elment halászni. Ellátott minket hallal. Én sütöttem meg, a többiek megették, nekem sosem maradt semmi. Mindenkinek volt petróleummal működő kis kályhája, azon főzicskéltünk. Reggelente nagy kávézás folyt. Amikor Laci jött vissza a halászatból, hozott mezei virágot, és dobta be a lányok ablakán. Kellemes, társasági ember volt. Akkoriban, amikor ide kerültem, a Kultúrpalotában a pincében vendéglő volt, törzsvendégekkel természetesen. Ott rögtön az elején megismertem Vásárhely három jellegzetes, népszerű emberét, az állatorvos Técsy Sanyit, a későbbi színész apját, elválaszthatatlan barátját, Gálik Tutit és az újságíróból színésszé váló Kiss Lacit. Úgy is hívtam őket, hogy a háromkirályok. Lacit is mindig László királynak szólítottam. Jaj, mennyi szép emlékem van!

Még ami kevésbé volt szép, annak is megszépült mára az emléke. Mint ezeké a vagonos turnéké. Én bizony úgy érzem, hogy csodálatos volt. Hol volt akkor jármű, városi közlekedés?! Be gyalog az állomásról… Temesváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban. Kit izgatott az! Akkor még azt sem tudtam, hogy van lábam. Egyszer azt mondja Kuki (tudod, így hívtuk Lohinszkyt): Ida, gyere zuhanyozni. Abban az időben gőzmozdonyok voltak, minden állomáson elhelyeztek a vágányok közé olyan berendezéseket, ahol a gőzkazánt újra lehetett tölteni vízzel. Ezt használtuk mi zuhanyozónak. Egyikünknek kellett irányítania a „zuhanyozót”, a másik alája állt. Fürdőruhában voltunk, nagyszerűen lezuhanyoztunk, de mire visszaértem, a talpam a kőszéntől koromfekete volt. Aztán órákig sikáltuk a lábamat, mert papucsban kellett játszanom az Úri muriban. Sok bolondságot csináltunk. Gyakran kifeküdtünk a vagon mellé a fűre, és ott römiztünk órákon át. Técsy Zsuzsika örökké énekelt. Összetartóak voltunk. Nem volt irigykedés. Amióta eljöttem a színháztól, nagyon keveset hallok róluk, egyet azonban biztosan tudok: nekem nem volt senkivel konfliktusom. Még Lohinszkyval sem, ezt ő is mindig hangsúlyozta. 

– Emlékszem, egyszer meséltél valamit Bajor Giziről.

– Igen, még Kolozsváron találkoztam vele. Ő tanított meg szépen, ízlésesen sminkelni. Meghívták vendégszereplésre az Ásvaynéval, Kamarás Gyula volt a partnere, mi, diáklányok statisztáltunk. Rám nézett, és behívott az öltözőbe. Büszkén mentem be. A kezembe nyomott egy darab vattát azzal, hogy töröljem le a szememet. Aztán ő gyönyörűen kifestette. És megtanított, hogyan tegyem ezután. Attól kezdve én is mindig úgy festettem ki. A magánéletemben nem szerettem festeni magam, még púdert sem használtam. Voltak még ilyen élményeim. Harmadéves növendék koromban, még a bombázás előtt, Páger Antal is eljött, az Egy nap a világban játszott. Ő és Lőrincz Zsuzsa, az énekesnő. Az előadásban nekem is volt egy kis szerepem, ruhatáros lányként egy jelenetben fel kellett adjam a Páger kabátját, és akkor megsimogatta az arcomat. Előadás után futva mentem haza, berobbantam az ajtón, és lelkendezve újságoltam anyukámnak, hogy Páger Antal megsimogatott. Egész fiatalon találkoztam Somlay Artúrral is. Mi gyakran statisztáltunk, ott voltunk akkor is, amikor megfilmesítették az első Déryné filmet Szép Ilonkával. Fellépett nálunk Karády Katalin, Turay Ida is. Én Kolozsváron a színházhoz közel laktam, nagyon gyakran beültem az előadásokra. A proszcénium páholy a növendékeké volt. Egyszer egyedül ülök a páholyunkban, alattunk volt az igazgatói páholy. Kikönyökölve néztem a darabot, és hirtelen hallom, nyílik az ajtó, valaki hangosan behúzza. Hátra sem fordultam, csak pisszegtem, hogy csend legyen. Hátranézek, hát Mihályfi Béla, az igazgató. Nem tudtam, most mi lesz. Kihívott, bevitt a páholyába, leültetett, majd a szünetben azt mondta, hogy mindig ott lát engem a színházban, megérdemlem, hogy az igazgatói páholyból figyeljem az előadást. És kijelentette, jól tettem, hogy lepisszegtem, mert zajt csapott, s nem illik zavarni a színészek játékát. Gyakran csaponganak bennem az emlékek, csak úgy jönnek, nem is tudom, mi az elindítójuk. Most például az az eset is beugrik, amikor először mentünk vendégszerepelni Budapestre. Óriási esemény volt, különleges publicitást kapott. Tejben-vajban fürdettek. Mi Csorbával éppen nem játszottunk, elmentünk megnézni Bessenyeit az Othellóban. Nagyszerű volt. Hazafelé a villamoson egyszer csak érzem, hogy néz valaki. Odafordulok, Tompa Pufi az. Még Kolozsvárt vele játszottam, A mosoly országában ő alakította az eunuchot. Ordított az örömtől a villamoson: Ducikám, lelkem! El se tudom hinni, hogy itt látlak… Engem egyébként még a pályám elején végleg el akartak vinni Magyarországra, persze, hogy nem akartam menni, és anyuék sem engedtek, de ott biztos, hogy operaénekesnő lettem volna.

*A 2004–2024 Prospero emlékfüzetből